The Guardian Angels (Átírás alatt - minden jog fenntartva)

Chapter Nine

Emma

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el azóta, mióta bejöttem a fürdőszobába, de teljesen eluralkodott rajtam a félelem. Ott ülök a mosdókagyló mellett és próbálok egyenletesen lélegezni, de minél jobban akarom, annál inkább elszorul a mellkasom és éles fájdalom hasít bele.

- Emma! – emlékeztetem magam hangosan. – Szedd össze magad! Most nem eshetsz szét!
Éles kopogás zavarja meg az egyre jobban eluralkodó sötétséget, ami kezd a szemembe kúszni.
- Kislány! – szól az ismerős hang, akit most a legkevésbé sincs kedvem látni. – Jól vagy? Tudod, hogy csak vicceltem.

A fejem rázom és nem is tudatosul bennem, hogy ő még mindig a válaszomra vár, mert nem lát. Próbálom magam összeszedni és hangokat képezni, de testem erőtlen és egyre megerőltetőbbé válik minden egyes mozdulat.

- Hé, Csöppség! – kopog az ajtón most már Adam is és elfog a bűntudat, amikor rájövök, hogy csak úgy otthagytam Olive-t ismeretlen emberekkel. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, hogy ilyen undorítóan viselkedtem, de érzem mélyen a belsőmben a saját magam iránti utálatot. Mély levegőket veszek és újra megkísérlem a válaszadást. Most többé kevésbé sikeresen.
- Minden rendben – a hangom erőtlen és szinte suttogásnak hangzik, Adam mégis valami csoda folytán hallja, hogy valami baj van, ezért nem vár tovább és egyenesen beront az ajtón. Mondanám, hogy megkönnyebbülök, de ahogy az arcára emelem tekintetemet, látom rajta, hogy félelem suhan át rajta, ami pedig egyet jelent az én olvasatomba azzal, hogy sokkal rosszabbul festhetek, mint azt elsőre gondoltam volna.

Nem zártam be a fürdőszoba ajtaját és tudom, hogy egészen eddig csak kedvességből nem jöttek be, ne hogy bármi olyat lássanak, amit én nem szeretnék, de most ott guggol előttem a bátyám és tanácstalanul néz rám. Ugyanolyan kétségbeesetten nézek én is a szemébe és igyekszem mosolyt erőltetni az arcomra, de csúfos kudarcot vallok. A könnyeim égetni kezdik a szemem, pedig most tényleg nem szeretnék sírni. Az elmúlt pár napban már elsírtam az egész éves adagomat és nem akarom ezt tovább tetőzni újabbakkal.
Adam még mindig árgus szemekkel bámul és Noah is elgyötört arccal figyeli az előtte lezajló eseményeket. Megalázva és kiszolgáltatva érzem magam és igazából tudom, hogy ezért egyiküket sem hibáztathatom. Egyszerűen csak túl sok érzelem ért az elmúlt pár napban, amit nem tudok a helyén kezelni. Nehezen megy, ha egyszerre ennyiféle impulzust kapok és az sem segít a helyzetemen, hogy olyan dolgokat élek át, amikre nincsen logikus magyarázat. Az agyam nem bírja befogadni ezeket az ingereket és így jelzi, hogy ideje lenne leállni és pihenni egyet.
Megkísérelem a felállást, de amikor előredőlök a félig felállt pozícióból, a testvérem keze után nyúlva próbálok egyensúlyba maradni. A bátyám ijedt tekintettel figyeli továbbra is minden egyes mozdulatomat és Noah is mintha egy kicsit aggódna. Azt gondolják, hogy egy törékeny virágszár vagyok, pedig ha tudnák, hogy az elmúlt években miket éltem át, akkor egyikőjük sem gondolna porcelánbabának. Talán Adam jobban tisztában van, hiszen ő a bátyám, de még előtte is rejtegetek olyan dolgokat, amiket jobb ha soha nem tud meg.

- Hé, kislány! – szólal meg egy évezrednek tűnő idő után. – Biztos minden rendben? Nem nézel ki valami jól.

Az arcát figyelem és próbálom a vonásait az agyamba vésni. Egy kapaszkodót keresek, ami a felszínen tarthat, de ahogy belenézek abba a csodaszép acélkék szemekbe, elveszek. Úgy érzem, mint aki mindjárt összeesik. A lábam elgyengül, a végtagjaim cseppfolyóssá válnak, persze csak képletesen, mégis úgy érzem, hogy nem vagyok a magam ura.
Azt sem veszem észre, hogy felé lépek, amíg Adam vissza nem húz. Furcsán néz rám és nem érti, hogy mi történik. Fogalma sincs arról, hogy miket éltem át az elmúlt pár napban Noah-val. Volt itt veszekedés, kibékülés, forróság, szenvedély és még több veszekedés.
Már ebből tudnom kellene, hogy ő olyan fiú, akivel nem érdemes kezdenem, hisz' ha már most többet kiabálunk egymással, mint amennyit csendben, jókedvűen beszélgetünk, akkor ennek nincs jövője. A szívem mégis eszeveszettül ver attól a kék szempártól és, ahogy látom benne megcsillanni az érzelmeket, még egy kicsit azt is belemagyarázom, hogy van esélyem. Pedig mindketten tudjuk, hogy esélytelen, hogy mi valaha is együtt legyünk.
Még egyet lépek és Adam mintha engedne a szorításából. Nonszensz ahogy viselkedem, mégis még mindig megszállottan, kinyújtott kézzel próbálok Noah felé kapni , mintha ő lenne minden bajomra a gyógyír, pedig biztos vagyok benne, hogy ha józanul tudnék gondolkodni, akkor előbb vágnám le a kezemet és tépném ki az agyamat, mint hogy ennek a fiúnak a közelébe is menjek.