The Guardian Angels (Átírás alatt - minden jog fenntartva)

Karácsonyi külön kiadás🎄

Sok száz évvel ezelőtt...

Noah

Amerre csak elnézek, mindenhol pusztulást és lángokat látok. Ami egykor a szülőotthonomként szolgált, most már csak hamu és por. Mindent felégettek és tönkretettek. Fájdalom nyilal a mellkasomba, ahogy látom, hogy fivéreim és nővéreim vesztették az életüket egy olyan háborúban, aminek soha nem szabadott volna kirobbannia.
Oliver száll le mellettem és ő is körbetekint az utcán. Látom az arcán, hogy hasonló kellemetlen érzés keríti hatalmába, mint engem. Egyikünk sem szól egy szót sem. Csak bámulunk az egykor fényűző városra, ami most romokban hever. Az utca két oldalán elterülő kis viskók mára már csak a tűz martalékává váltak, míg a dombon elterülő palota és templom úgy szikrázik a tűzben, mint a legfényesebb csillag az égen. Öröktűz. Megállíthatatlan. Egészen addig fogja darabokra szedni a városunkat, amíg már tényleg nem marad belőle semmi más, csak a pusztaság.
A csend halálosan vesz körbe minket és mindenféle rossz érzéssel mérgezi a lelkünket. Olyan haragot gyújt bennünk, aminek vonzása ellenállhatatlan erővel ránt magához.

- Bosszút akarok állni! – mondom fojtott hangon és Oliver felé fordítom a tekintetemet.

Látom, ahogy az állán megremeg egy izom és csak ez jelzi, hogy ő is ugyanolyan dühös, mint amilyennek én is érzem magam. Pedig közülünk neki van a legnagyobb önuralma.
Azt hittem, hogy mondani fog rá valamit, vagy le fog szidni, hogy a bosszú nem old meg semmit, de nem szól egy szót sem, ami még tovább szítja a tüzet a lelkemben. El akarom pusztítani az összes, rohadt démon ivadékot, aki csak az utamba kerül. Meg akarom torolni az összes lelket, aki ebben a több száz éves háborúban életét vesztette.
Ahogy az én gondolataim a megtorlás körül forognak, közben leszállnak még mellénk páran. Mindegyikükből ugyanaz a fájdalom árad, ami belőlünk is a haverommal.

- Hihetetlen, hogy ez történt Norkas városával - mondja keserűen az egyikük.

Éles látásukkal még a városhatárig is ellátnak, ami több kilométerre van innen, de tudják, hogy arra sem jobb a helyzet.
A város teljesen elesett.
Hallom, ahogy az egyikük felsikít és térdre rogy. Érzem a testemben a gyászt, ami elárasztja és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Mindegyikünk érzékeli a másikat, így tudjuk nyomon követni egymást és pontosan ezért tudjuk azt is, hogy több százan meghaltak közülünk. Talán valaki pont azért mert értelmet látott a háborúban, de voltak olyanok is, akik egyáltalán nem akartak harcolni és nem volt lehetőségük választani. Ő nekik ez a sors jutott és most mind halottak. Az összes.
Keserűség kúszik fel a torkomba és meg kell kapaszkodnom Oliver karjában, hogy ne rogyjak össze. Alex és Connor is mellettem áll már és mindegyikük szomorúan vizslatja a város maradványait.

- Hogyan tovább? – kérdezi Alex és látom, hogy a mindig vidám srác teljesen összetört.
- Fogalmam sincs! – válaszolom a kérdésére és még mindig Oliver-t figyeljük. Ő volt mindig is a legokosabb közöttünk. Persze, ezt sosem vallanám be neki, mert akkor aztán akkorára nőne az egója, hogy képtelenség lenne megállítani.

Egyáltalán nem mond semmit, csak a még mindig égő palotát és templomot nézi. Az arca kifürkészhetetlen és teljesen érzelemmentes. Tudom, hogy emészti a bűntudat, hogy akár meg is akadályozhatta volna, ha egy kicsit erősebben kiáll az akarata mellett, de én biztos vagyok benne, hogy ez nem rajta múlt. Itt így is úgy is háború indult volna, és ezt még ő sem tudta megakadályozni. És mégis mindez miért?

- Oliver – szólítom és egy kicsit megszorítom a vállát. Magamra akarom vonni a figyelmét, mert egyre jobban érzem a belőle áradó bűntudatot.
- Nem a te hibád volt! – mondom és körbenézek, hogy mindenki mást is arra ösztökéljek, hogy elmondják a haveromnak, hogy nem hibáztatják.