The Guardian Angels (Átírás alatt - minden jog fenntartva)

Chapter Twenty - Eight

Damian

Morogva lépkedem a lépcsőn és nézem a különböző beugrókat és bemélyedéseket, ahol Emma megbújhatott. El sem hiszem, hogy csak úgy lelépett. Esküszöm, hogy annyira idegesítő tud lenni, hogy néha legszívesebben jól megleckéztetném. Csak egy picit, hogy tudja, hogy velem nem szórakozhat.

- Mit vigyorogsz, faszfej? – kérdezem Sky-tól, aki a fenti jelenet óta levakarhatatlan mosollyal van a nyomomban.
- Áh, semmit – legyint és még mindig vigyorog. Villámokat szóró tekintettel meredek rá, de őt egy cseppet sem hatja meg.
- Hát hogyne – morgom és úgy fújtatok, mint egy felbőszült vadállat. Szerintem nem is állok tőle olyan messze. Esküszöm, hogy ha még egyszer a kezeim közé kaparintom az én kis Pacsirtámat, nem kegyelmezek neki és végre megmutatom, hogy nem vagyok olyan kedves és jóságos, mint amilyenre elsőre tűnök. Ideje lenne jól móresre tanítani!

Úgy lököm arrébb az izzadt testeket, hogy nem is figyelek oda, hogy esetleg valakinek sérülést okozom-e. Körbetekintek a földszinten, hátha valahol felfedezem a meglógó lányt. Most, hogy már hajnalodik, végre nincsenek olyan sokan, de még így is nehéz kiszúrni a lányt a tömegből, főleg ha el akar tűnni. El sem hiszem, hogy ilyen könnyen képes volt meglépni.

- Esküszöm, hogy kitekerem a nyakát! – morgom és a haverom csak tovább röhög. – Fejezd már be! – rivallok rá, de egyáltalán nem hatja meg.
- Ne legyél hisztis kislány – gúnyolódik és tudja jól, hogy az életével játszik.
- Komolyan mondom, hogy ne most! – emelem meg kicsit a hangomat, amitől a körülöttem lévők farkukat behúzva sompolyognak arrább. - Sehol nem látom – mondom és ettől még idegesebb leszek.

Sky is folyamatosan figyeli a teret és ő is egyre nyugtalanabb, amitől megerősödik bennem is az érzés, hogy valami készülődik. Nincs jó előérzetem. Ha hamarosan nem találom meg a lányt, akkor valami szörnyű dolog fog történni. A szívem hevesebben ver és igyekszem nyugalmat erőltetni magamra, de egyáltalán nem sikerül visszafognom magam. Érzem, ahogy az ereimben pulzál a már ismerős bizsergés, hogy a testem arra vágyik, hogy engedjem szabadon, de tudom, hogy ha most engedek a kísértésnek, akkor talán soha nem fogom tudni kontrollálni a bennem lakozó gonoszt és elpusztítok mindent és mindenkit, aki ebben a pillanatban ezen az átkozott helyen tartózkodik.

- Ott van – mutat Sky a bárpult felé, ahol kiszúrni véli a lányt.

Meg sem kérdőjelezem, hogy valóban Emma az a személy, akit kiszúrni vél a kisebb csoportulásban. Gondolkodás nélkül, hagyom, hogy keresztülvezessen az izzadt testek tömegén és egyenesen a bárpult felé veszem az irányt. Nem kell sok és már én is látom a szőke hajzuhatagot, a kissé szakadt ruhát és a mosolygós arcot, amint az italát szürcsölgeti. Még jobban elönt a méreg, ahogy figyelem, amint a pultossal cseverészik.

Komolyan nem hiszem el, hogy hogyan képes erre és, hogy nincs benne egyáltalán semmi szégyenérzet vagy bűntudat, hogy csak úgy faképnél hagyott.

Úgy ragadom meg a karját, amikor odaérünk, hogy nem is törődök vele, hogy fájdalmat okozok -e neki vagy sem. Azt akarom, hogy minden figyelmét nekem szentelje és felfogja a tetteinek a súlyát. A pultosra vetek egy mindjárt kinyírlak pillantást és több sem kell neki, már ott sincs. Helyes! Szeretem, ha úgy történnek a dolgok, ahogy azt én akarom. Sky még mindig csak sejtelmesen vigyorog, amitől még jobban az őrület szélére sodródom.
Miután minden zavaró tényezőt leráztam magamról vagy a környezetemből, figyelmemet újra felé terelem. Ahogy farkasszemet nézünk rájövök egy tényre, ami világosabban ragyog, mint a Nap. Úgy csap belém a felismerés, mint a villám. Szerintem ő egyáltalán nincs képbe azzal, hogy milyen veszély leselkedik rá. Ennek a következtetésnek a megállapítása során pedig arra jutok, hogy ez egy részről remek, mert akkor jó munkát végzünk, másrészről meg pocsék, mert nincs mi visszatartsa attól, hogy hülyeséget csináljon. Olyan, mint egy kalitkából kiszabadult madárka, aki most próbálgatja a szárnyait és minél többet tapasztal az életből, annál nagyobb őrültségeket csinál. Ha nem nekem kéne rá vigyáznom, akkor boldogan figyelném és lennék benne a társa, de így, hogy bármelyik pillanatban elrabolhatják, megölhetik
vagy megkínozhatják, ezek az ötletek vakmerőségnek tűnnek, sőt totális káosznak és őrültségnek.
Nem kerüli el a figyelmemet az érintése okozta bizsergés, de próbálom kizárni a testemből és tényleg az ügyre fókuszálni. Most nem törhetek meg. Nincs itt az ideje és jó lenne, ha ezt magammal is tudatosítanám egyszer és mindenkorra, hogy nekünk nincs helyünk egymás mellett.