The Guardian Angels (Átírás alatt - minden jog fenntartva)

Chapter Four

Emma

Azt kell mondanom, hogy az este további része szinte homályba merül. Gőzöm sincs arról, hogy mikor és hogy jutunk haza, sőt még arra sem emlékszem, hogy a fiúk mikor értek vissza a bokszba.

Teljesen önkívületi állapotba kerültem és másnap, amikor felkelek, még mindig a Lucifer utánzattal való beszélgetésen agyalok.

- Jó reggelt! – kukucskál be a szobám ajtaján Adam és látom, hogy a kezében fájdalomcsillapítót és egy üveg vizet tart. Habár nem ittam sokat, csupán két kört, a fejem mégis hasogat. – Kéred?
- Jó reggelt! – köszöntöm és felkelek, hogy megöleljem. – Igen, ez most életmentő.

A bátyám kuncogva figyeli, ahogy megiszom az egész üveg vizet és a kezembe tartott gyógyszert leerőszakolom a torkomon.

- Kemény este? – kérdezi és még mindig nevet, amitől én is elmosolyodom. – Ha tudnád. Életem legmerészebb estéjén vagyok túl – kuncogok.
- Csak nem? – cukkol továbbra is, mintha ez annyira vicces lenne. Régen is nagyon szerette ezt csinálni, főleg amikor rájött, hogy ez engem mennyire idegesít. Megforgatom a szemem, majd mikor rácsuknám az ajtót, a lába az utamat állja.
- Emma... – mondja gyöngéd hangon és tudom, hogy erre a beszélgetésre még nem készültem fel. Talán sosem leszek elég felkészült. – Ne most, kérlek! – könyörgöm, ahogy próbálom leplezni a szemembe kúszó könnyeket.

Adam túl jól ismer. Érzékeli a hangulatváltozásaimat, minden rezdülésemmel teljesen tisztában van, így amikor szoros ölelésbe von, valami megtörik bennem és szabad utat engedek a zokogásomnak. Egy nyüszítés kíséretében még szorosabban bújok hozzá. Ő az én védelmem, minden, amire az életben szükségem lehet, de azt is tudom, hogy nem mindig lehet velem és ez megijeszt.
Kiskorunkban kezdődött az egész. Már akkor is teljesen más voltam, mint a korombeli kisgyerekek. Én nem voltam az a játszókán mászó és füvön kúszó kisgyerek, mint a testvérem, így amikor emiatt elkezdtek megbélyegezni, kitaláltam magamnak egy saját kis világot. Ahogy felnőttem ezt a világot egyre könnyebben tudtam magam köré képzelni és teljesen kizárni a körülöttem zajló eseményeket. Néha már azt éreztem, hogy a valóság és az általam elképzelt világ megegyezik és igazából boldog vagyok. Valahol ez a képesség áldás, viszont egyben átok is, hiszen olyan falakat építettem magam köré, amiket szinte lehetetlen lerombolni.
Egyedül Olive volt képes ezt a kerítést lebontani, de az is időbe telt neki. Egy emlék tódul az agyamba, ahogy felidézem megismerkedésünk első pár hetét.

***

Ott állok az osztályterem bejárata előtt és idegesen rángatom az újonnan kapott iskolatáskám pántját, de egyszerűen nem akaródzik bemenni. Adam támogatása jeléül elkísért az első iskolanapomon, mert anyám nem ért rá. Hát hogyne, hisz' sosem ér rá, legalábbis ha rólam van szó, akkor biztos nem.
A testvérem már másodikas volt, így a terme egy teljesen másik emeleten van, mégis a kezemet megfogva kísért egészen a  bejáratig, megkockáztatva, hogy elkésik az első órájáról.
Emlékszem, hogy azt gondoltam, hogy milyen bátor és erős bátyám van, és irigyeltem, hogy ő egyáltalán nem fél belépni ebbe a hatalmas épületbe, tele emberekkel. Félénken pillantok fel rá, de ő csak lemosolyog rám. Olyan büszkeséget látok a szemében, amiből erőt tudok meríteni.

- Menj csak be, Emma! Minden rendben lesz, ígérem! – mondja és biztatása jeléül megszorítja a tenyerébe tartott aprócska kezemet.
- Nem merek – motyogom és még mindig őzike szemekkel bámulom. – Mi van, ha ők sem fognak szeretni?
- Akkor az az ő veszteségük, Csöppség – puszilja meg a homlokomat, majd szorosan magához von.