The Guardian Angels (Átírás alatt - minden jog fenntartva)

Chapter Twenty - Six

Damian

Megrázkódom az emlékek hatására és Sky is látja, hogy jobb, ha nem firtatja, hogy beszéljek vele. Még mindig a gondolataimba mélyedek, amikor közelebb lép hozzám és megveregeti a vállamat. Habár nincs teljesen tisztába az élettörténetemmel, tudja, hogy ezek érzékeny pontok és, ha egyszerűen nem akarok, akkor nem fogok vele beszélni.
Ott vannak a hülye angyalkái, majd ők beszélnek vele. Nincs szükségem rá és neki sincs szüksége rám.
Ezt már nagyon régen megtanultam, gyerekként, amikor még kis pöcs voltam és csak szeretetre vágytam az egyetlen embertől, akit ismertem az életem során.

- Attól még ki kell találnunk valamit, mert nem fog leállni.
- Tudom – sóhajtom és a tarkómat nyomkodom, hátha erőt tudok venni a fájdalmon, ami kezd kibontakozni.
- Főnök – mondja Sky és hallom a hangjában, hogy valami olyanról szeretne beszélni, amire nem vagyok felkészülve.
- Talán jobb lenne, ha tényleg te vigyáznál rá – mondja ki senkit sem kímélve.

Tudom, hogy igaza van, tudom, hogy én tettem rá esküt, hogy megvédem, de akkor még csak egy átkozott csecsemő volt az isten szerelmére. Akkor még nem tudtam, hogy ha felnő, ilyen baromi gyönyörű, szexi nő válik belőle és ilyen rohadt nehéz lesz neki ellenállni. Olyankor csak egy cuki baba volt, már amennyire egy félig démon, félig angyal baba aranyos, de tényleg ártalmatlan volt, egészen mostanáig. Most az a része, ami hozzám kötődik erősödik, míg az a része, ami az angyalságát jelképezi, pedig Noah-hoz kötődik. Utálom ezt a kettőséget, mert bármennyire is nehéz bevallani, de magamnak akarom. Az egész lényét, nem csak a felét.

- Csak még egy kis időt kérek – nyögöm és tudom, hogy nem kerülhetem el a sorsom. Felesküdtem rá, Noah-val és a hatos fogatával együtt. Ez a mi feladatunk. Nem menekülhetek örökké.
- Rendben – mondja és újból megszorítja a vállamat. Tényleg igaz barát, mégha a démonok között ilyen nem is igazán jellemző. Biztos vagyok benne, hogy rá számíthatok, bármi történjék is. – Nyár végéig adok neked időt, az még négy hét. Utána elmegy egyetemre és tudod jól, hogy mennyire utálok itt lenni, az emberek világában. Ott már neked kell rá vigyáznod. Én be nem teszem a seggemet annak a porfészeknek a területére.
- Mert még megfertőznének? – gúnyolódom, de közben mosolygok és mélyen belül, megkönnyebbülök, hogy adott négy hetet felkészülni az elkerülhetetlenre.
- Ne szarakodj velem, haver! – morogja és érzem a belőle áradó erőt.
- Nyugi van – mosolygok rá és én is meglappogatom a vállát. – Köszönöm! – mondom ki hálásan.
- Ne legyél – mosolyog most már ő is. – Minden egyes alkalmat ki fogok használni, hogy megkeserítsem az életed! – nevet és tudom, hogy valójában nem gondolja komolyan.
- Nem is várnék tőled kevesebbet – bólogatok én is és az asztal mögé sétálok.

Az irodám nem túl nagy, de nem is kicsi. Elfér benne egy bőrkanapé, az íróasztalom, a fal mentén pedig egy bárszekrény is helyet kapott. Mindent a vörös és a fekete ural, ugyanúgy, mint a klubhelység többi részét. Merőben tükrözi a személyiségemet. Ugyan olyan sötét és veszélyes, mint amilyen én magam is vagyok. Ez az egyetlen dolog, ami tetszik ebben a szar helyzetben.
Sky is helyet foglal a kanapén és előveszi a zsebébe rejtett mobilját. Esküszöm, ha nem ismerném, és tudnám róla, hogy démon, akkor meg nem mondanám, hogy ő az egyik legősibb közülünk.
Hallom az ismerős dallamot, ami felzeng a telefonján, mindig amikor van egy kis ideje pihenni.

- Már megint azzal a szarral játszol?- érdeklődöm kíváncsian, mert fogalmam sincs, hogy mit szeret benne ennyire.
- Pofa be! – vágja oda és teljesen figyelmét a képernyőn lévő játéknak szenteli.

Ha nem lenne a legjobb haverom, már rég arcon töröltem volna, de így csak nevetek a gyerekes viselkedésén és elkönyvelem magamban, hogy amennyire utálja az embereket, annyira vonzódik is az egészhez. Még, ha soha nem is vallaná ezt be nekem. Sokkal jobban szeret itt lenni, mint a pokolba, amit nem csodálok. Annál a helynél nem sok kegyetlenebb hely van a világban.
Amint helyet foglalok az íróasztalom előtti széken, még veszek egy nagy levegőt és felkészítem magam a következő négy hétre.
Valahogy ki kell találnom, hogy hogyan férkőzök újra a kis Pacsirtám kegyeibe, mert ez nem lesz egy könnyű menet. Nagyon elbasztam és ezen egy sajnálom nem fog segíteni.
Akár ki is törölhetném az emlékeinek ezen részét, de azt meg nem akarom. Az olyan lenne, mintha az egészet, ami köztünk történt, semmisé tenném. Ezt nem tehetem és nem is szeretném. Túl messzire mentem és innen már nincs visszaút. Érzem, hogy kezdem elveszíteni az irányítást és ennek nem szabad még egyszer utat engednem.