The Guardian Angels (Átírás alatt - minden jog fenntartva)

Chapter Eight

Emma

Riadtan térek magamhoz a ködös álomból, ahol már megint az az istenverte pokoltanya volt terítéken. A düh olyan erősen dobol az ereimben, hogy attól félek, hogy felrobbanok, ha nem hűtöm le magam azonnal. Érzem, ahogy a testem bizonyos pontokon sajog, ahol az a faszfej hozzámért és tudom, hogy minden, ami álmomban történt, valahogy hatással volt rám testileg is a külvilágban. Teljesen felajzott és kielégületlen vagyok, emellett pedig morcos is.

A szobámban még mindig sötétség uralkodik, így a telefonomhoz nyúlva nézem meg, hogy mennyi az idő. Szomorúan veszem tudomásul, hogy még csak hajnali négy óra van és, hogy még messze van a reggel. Olive-val délelőtt tíz órát beszéltünk meg, ami még rohadt messze van, ha nem tudok visszaaludni.

- Szedd össze magad! – mondogatom a sötétben, hogy kitisztuljon a fejem és végre normálisan tudjak gondolkodni.

Az ajkam még mindig bizsereg a majdnem csók után, a testem pedig kielégülésre vágyik. Nem tudom elhinni, hogy hogyan lehetett ilyen valóságos minden, ami velem történt, pedig a lábam köze fájón jelzi folyamatos lüktetésével, hogy már pedig minden egyes érintés igaz volt.
Próbálom kizárni a fejemből az emlékképeket, de egyszerűen képtelen vagyok, amitől még frusztráltabbá válok. Egyszerűen nem bírom elképzelni, hogy mégis mi ütött belém. Úgy viselkedem, mint egy kurva, még ha csak álmodtam is az egészet.
Amióta megismerkedtem Adam haverjaival azóta folyamatosan ellentétes érzelmek tombolnak bennem és úgy érzem magam, mint aki bármelyik pillanatban szétszakadhat. Fogalmam sincs, hogy mi van ezekben a srácokban, amiért kihozzák belőlem a mélyen lakozó nőt, de nem tetszik, hogy ezt pár nap alatt képesek voltak elérni. Ha jobban belegondolok, két-három napnál nem ismerem őket régebben, mégis olyan, mintha ezer éve barátok lennénk. Van bennük valami csintalanság, amitől az emberek egyből kedvelik őket.
Erőt veszek magamon és kikelek az ágyból, hogy a fürdőbe menjek megmosni az arcomat. Abban bízom, hogy a hidegvíz egy kicsit lehűti a testemet, ami még mindig önti magából a forróságot. Az ajtót halkan kinyitva osonok a folyosóra és amikor ráeszmélek, hogy egyedül vagyok, akkor egy kicsit nyugodtabban indulok a mosdó irányába. Nem vagyok benne biztos, hogy most szeretnék összefutni bármelyik fiúval is. Még én is érzem, hogy az arcom lángol, a hajam az izzadtságtól a homlokomra tapad és a mellbimbóim is olyan keményen ágaskodnak, hogy legszívesebben letépném magamról ezt az átkozott pizsama felsőt, hogy megsemmisítsem minden kényelmetlen érzésemet, ami a testemen uralkodik. Nem vagyok ura önmagamnak és még sosem éreztem magam ennyire tanácstalannak és megsemmisültnek. Nem tudom, hogy mit tehetnék.
Annyira a gondolataimba mélyedek, hogy szinte robotszerűen nyitok be a kis helyiségbe, nem foglalkozva azzal, hogy esetleg bárki lehet bent. Bár mivel hajnali fél öt van, ezért kizártnak tartom, hogy valaki itt tartózkodjon. Ezen elméletem mentén, körül sem nézek csak a csaphoz lépek és a vizet megengedve, a tenyeremet a hideg vízsugarak alá teszem, majd az arcomat megmosva hajolok közelebb a hideghez.

- Szia, kislány! – hallom meg mögülem az ismerős hangot. Először fel sem fogom, hogy mi történik, majd egy hatalmasat sikítva, száznyolcvan fokos fordulatot véve szembetalálom magam egy majdnem meztelen Noah-val. – Na már csak ez hiányzott! – gondolom magamban és az előbb enyhített bizsergés újra előtör, ha lehet most sokkal erősebben.
- Mi a fene?
- Ezt én is kérdezhetném – válaszol egy huncut mosoly kíséretében. Annyira közel áll, hogy érzem a testéből áradó hőt. Valószínűleg előbb fejezhette be a zuhanyzást és éppen az öltözködésébe rondítottam bele. Zavartan nézek végig a felsőtestén, amin még mindig csillognak a vízcseppek a félhomályban. Az egyik vízcsepp akkor dönt úgy, hogy megunta a tartózkodási helyét és lefelé veszi az irányt, a tekintetem pedig folyamatosan követi egészen Noah izmos hasán át, amíg el nem tűnik a V vonalánál és be nem folyik a törölköző alá. – Hála az égnek, hogy legalább törölköző van rajta! – mormolok el egy imát, az amúgy borzasztóan szerencsétlen helyzetben.
- Tetszik, amit látsz? – kérdezi és ezzel ismét az arcára vonja a tekintetemet. A haja vizes és kócos, de a legszívbemarkolóbb látványt mégis az a csodás mosolya és a csillogó kék szemei okozzák, aminek két nap után már nem tud ellenállni az ember lánya. – Bolond vagy, Emma! – állapítom meg magamban, hogy még véletlenül se ismerjem el, hogy nem semmi látványban van részem.
- Ne viccelj – tagadom egyből, talán túl nyilvánvalóan, mert felnevet és a karját előrenyújtva a kezemet megragadva húz közelebb magához. A mozdulat meglep, ezért amikor kemény mellkasának ütközöm, érzem, hogy a mellbimbóim ismét megkeményednek és biztos vagyok benne, hogy ez az ő figyelmét sem kerülte el és tisztán érzi, hogy mint egy fúrógép próbálnak befurakodni a mellkasába. – Engedj el, Noah! – kérem.
- És mi van akkor, ha nekem jó ez a felállás? – kuncog és a hatás kedvéért még az egyik szemöldökét is a magasba emeli.
- Kérlek! – motyogom. – Megbeszéltük, hogy barátok leszünk.
- És a barátok nem ölelhetik meg egymást? – érdeklődik és érzem a hangján, hogy egy kicsit mintha feszültebb lenne, mint az előbb, de nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. Az ő hangulata még az enyémnél is kiszámíthatatlanabb, pedig azért valljuk be, hogy a mostani helyzetemben az én idegállapotomat nehéz lenne felülmúlni, de neki azért sikerül.
- Így nem – motyogom a mellkasába, mert képtelen vagyok a szemébe nézni.
- Hogyan, Emma? – kérdezi kihívóan, amitől egyből eléri, hogy újra egyenesen a szemébe nézzek. Most is megigéz, mint mindig. Egyszerűen van ebben a srácban valami, aminek a nők nem tudnak ellenállni. Ez egy ádáz küzdelem, amiben a nőknek nincs esélyük, egy cseppnyi sem. Érzem, ahogy a karjai megfeszülnek körülöttem és még szorosabban az ölelésébe von. Ha ismerném, akkor még lehet el is hinném, hogy szimplán baráti az ölelése, de valami azt súgja a belsőmben, hogy ez egy kicsit sem igaz. És ne higgyek a mézesmázos szavaknak.
- Ilyen szorosan – válaszolom, de még én is tudom, hogy gyenge a kifogásom, amit az előbb találtam ki. – Nem szabadna ilyen közel kerülnünk egymáshoz. A barátok nem csinálnak ilyet – folytatom a magyarázkodást és közben a kezeimmel hadonászok.
- Ugyan, ne csináld már ezt, kislány! – mosolyog rám Noah és istenre esküszöm, hogy annyira szeretném neki megadni magam. Átadni magam az érzéseimnek, de tudom, hogy az ilyen kaliberű srácok, mint amilyen ő is, sosem állna le egy magamfajtával. Ez csak játék neki, és amíg nem kapja meg, amit akar, addig élvezi, de aztán eldob, mint egy darab rongyot.
- Kérlek!
- Rendben, de még nem fejeztük be – mondja és elenged, amitől egy hatalmas súly gördül le a vállamról.