Apám fogságában

33.

,,Ültem a szobám padlóján és folyamatosan sírtam. Hallom ahogy nyikorog az ajtó és anyu lép be.

- Ne sírj drágám! Minden rendben lesz.
- Anya, te hogy kerülsz ide? Már meghaltál.
- Benned mindig élni fogok. Ne sírj, minden rendben lesz a tárgyaláson. Veled vagyok.
- Honnan tudsz a tárgyalásról?
- Mindig figyellek téged szívem. Légy erős. Majd még találkozunk.
- Nem akarom, hogy megint itt hagyj!
- Ne feledd, benned mindig élni fogok!
Kilépett az ajtón és minden olyan volt, mintha itt sem lett volna."

Sírva ébredtem fel. Felültem és az pszichiáterem tekintetével találtam magam szembe. Zavarodottságot láttam rajta, de leginkább aggodalmat.

- Mit álmodtál Virág, hogy ennyire felzaklatott?
- Láttam anyát. Azt mondta, hogy ne sírjak és legyek erős, mert minden rendben lesz a tárgyaláson és ő itt van velem. De ő már meghalt.
- Attól, hogy már nincs itt, benned még tovább él az emlékeid által.
- Ő is ezt mondta.
- Szeretnél még beszélni róla?
- Ha lehet akkor nem.
- Megértelek. Visszajöjjek később vagy szeretnéd, ha maradnék?

Belenéztem a szemébe. Szavak nélkül is tudta, hogy mit szeretnék. Halványan rámmosolygott, felállt, megsimogatta a fejem és kiment. Hiába féltem, mégis jobbnak láttam azt ha egyedül maradok. Délután az ablak előtt ültem, mikor meghallottam apám lépteit. Ezer közül is felismerném. Bejött a szobába és leült velem szembe.

- Miért jöttél apa?
- Azt hiszed, hogy elfelejtettem a mi kis játékainkat? Nagyon tévedsz! Kiengednek ebből a kócerájból és újra az enyém leszel.
- Sosem leszek már a tiéd.
- De igen drága szívem! Újra az én kis játékszerem leszel.
- Menj innen.
- Nem is örülsz nekem?
- Azt mondtam, hogy menj innen!
- Oké! Hamarosan úgyis velem leszel édes. Kár tagadnod, tudom, hogy te is akarod.

Felállt és meg akart csókolni, de eltoltam magamtól. Nem szólt semmit, de ha szemmel ölni lehetne már biztos halott lennék.