Veled❤️‍🩹 | Hwang Hyunjin ff| !SZÜNETEL!

- 18. -

Reggel az ébresztőm hangjára keltem.
Hétfő van, hurrá...

Körülöttem mindenhol taknyos zsepik, a fejem mellett pedig még mindig a zenelejátszómon pörögtek a zenék.

Komótosan felöltöztem, aztán felkentem magamra egy adag korrektort hogy elfedjem vele a duzzadt, vörös szemeimet. Hogy is hihettem...

Lementem a kakaómért, és köszöntem a minsung párosnak.

- Nem nézel ki valami jól - jegyezte meg Jisung.

- Inkább mint a mosott szar - tette hozzá Lino.

- Ne mondd, úgy is érzem magam - ásítottam, és elvettem tőle a kakaómat.

Lassan kortyolgatva megittam, majd indultam fogat mosni.

- Hé, nem is eszel? - kérdezték.

- Nem vagyok éhes - legyintettem.

Hallottam, a lépcsőről, hogy még rólam beszélgetnek, de nem érdekelt.
Miután elkészültem felkeltettem a bátyámat, és mentünk a suliba.

A lépcső tetején a srácok már vártak ránk.

- Jó reggelt - motyogtam, és majdnem mindenki visszaköszönt - Hyunjin? - érdeklődtem.

A többiek kínosan feszengve ácsorogtak körülöttünk.

- Otthon van - mondta Chan.

- Értem... - hajtottam le a fejem csalódottan, aztán bementem, mert nem akartam elrontani mégjobban a hangulatot.

A tanítás unalmas volt, mint mindig. Suli után a fiúk mentek bandázni, én pedig haza indultam.
Otthon azt csináltam, mint az eddigi hetekben: tanultam, hogy lefoglaljam a gondolataimat, aztán bedugtam a fülem, és felváltva hallgattam zenét és játszottam a zongorámon.

Vacsira lementem, de csak összetúrtam a tésztát. Nem volt étvágyam.

- Enned kell valamit szivem - mondta anyu.

- Nem vagyok éhes.

Erre mindenki sóhajtott egy nagyot, aztán visszamentem a szobámba, és áloma sírtam magam.

Milyen szép álom is volt..

Na akkor kis visszaemlékezés.

Gyorsan kirohantam, hátha még utólérem. Ekkor csapódott be az ajtó.

Még nincs minden veszve - gondoltam.

- Várj, Hyunjin, valamit félreér... - kiáltott utána Chan, de ekkor meglátott engem, hogy futok ki a szobából Hyunjin után - Mit csinálsz Kyo?

- Nem hagyom elmenni - mondtam, majd egy mozdulattal felkaptam a kabátom, és loholtam ki az ajtón.

Remélem még nem késő.

Úgy futottam, ahogy még soha, de nem értem utól. Mikor befordult a sarkon, egyszerűen eltűnt. Leguggoltam, es kitört belőlem a zokogás.
Nem tudom meddig lehettem ott, csak az járt a fejemben, hogy elrontottam azt, ami még el sem kezdődött.

Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy ő is szeret, de értelmetlen volt.

Végül Chan visszakísért a hozzájuk, ahol felmentem az emeletre és csak sírtam és sírtam.
Elment..

Ezután még ott voltam egész nap, aztán másnap estefelé hazamentem, és folytattam amit elkezdtem: sírtam.

Ehhez kesőbb csatlakozott a fájdalmas zenék hallgatása, és miután megjött a zongorám, szomorú dalok zongorázása.

Akkor, boldog új évet! Ja, persze. No comment.