Veled❤️‍🩹 | Hwang Hyunjin ff| !SZÜNETEL!

- 3. -

- pár nappal később -

huh. Hát nem mondom, nem teltek kellemesen az elmúlt éjszakáim. Alapvetően is éjszakai bagoly vagyok, nem szoktam túl sokat aludni, de most még az alapból kevés rendes átalvott óráim számát meghazudtolóan keveset aludtam. És ez mind a közeledő szilveszteri estéhez köthető.

Az igazság az, hogy baromira izgultam megismerni Lix és Chan (na meg a bátyám) haverjait, illetve ezzel együtt azt a társaságot, amiben töltenek nyaranta 2-3 hetet. A lényeg, hogy nagyon izgultam, és bármennyire is próbáltak megnyugtatni a barátaim (és furcsa módón a bátyám is), ez a dolog nem igen sikerült nekik. Pedig rendesen próbálkoztak elvonni a figyelmem mindenfélével. Például a napokban 3x is voltunk moziban, mekizni (éljen az egészséges életmód) és mindenféle plázában sétálgatni meg nézelődni. Viszont most eljött a fejemben csak "nagy találkozás"-ként említett esemény napjának reggele.

Fogat mostam, felraktam egy halvány sminket, átöltöztem (sima laza hatszáz zsebes fekete nadrág piros övvel és laza stílusú, vállaknál kivágott metalegyüttes-pólóval), reggeliztem, illetve reggeliztem volna, de a szüleim már rég elmentek kereszanyámékhoz szilveszterezni, a bátyám pedig Lixnél van a haverjaival, úgyhogy egyedül voltam a házban, ami csak kettőt jelenthetett:

1.-Hogy akármit csinálhatok enyém a ház wiiiii

2.-Hogy nagy valószínűséggel elvitték az összes kész kaját, vagyis nincs mit ennem és muszáj vagyok magamnak összedobni valamit, vagy eszem zacskós levest. Az utóbbi mellett döntöttem.

Fáradtan ültem oda az asztalhoz és miközben vártam, hogy megpuhuljon a tészta a forró vizes-olajos-fűszeres a kajámban, unalmamban bekapcsoltam a tévét. Persze semmi értelmes nem volt benne, de azért jó volt egy kicsit bambán üldögélni a Teleshop előtt és éppen valami szipi-szupi borotvára csorgatni a nyálamat, nem mintha olyan baromi érdekes lenne.

Aztán ettem (nem valami gyorsan, de csak elfogyott a nem túl tápláló de életmentő élelmem), meg csak úgy pakolásztam a szobámban, és arra lettem figyelmes, hogy egyszerűen nem akar telni az idő. Még csak 9:13 volt és a délután 6 még nagyon messze van. Már ha úgy számoljuk, hogy 1perc=fél óra. Szóval unalmamban gondoltam elmegyek valahova.

Először gondoltam veszek magamnak valami hülyeséget aminek nagy valószínűséggel abszolút semmi értelme nincs a jövőmre nézve és csak költm rá a pénzem, de aztán rádöbbentem, hogy Lixszel és Channal már a környék létező összes plázáját, boltját, utcáját, éttemét és bármilyen épületét végignéztük amiben lehet valamit venni, úgyhogy inkább a deszkázás mellett döntöttem.

Felkapta magamra a deszkás cipőm meg egy kényelmesebb cuccot, és mentem a városi deszkaparkba. Természetesen az utat is gördeszkán tettem meg, minek buszozzak?

Aztán lassacskán odaértem, itt már 9:46 volt, ezt pedig örömmel vettem tudomásul, hogy már ezzel is eltelt egy kis idő. Egyébként nem vagyok nagyon profi deszkás, tudok pár alapabb trükköt, meg élesen kanyarodni, amúgy csak a saját szórakoztatásomra szoktam kijárni. Na de visszatérve.

Felmentem az egyik u alakú ugratóakármire és oda-vissza csúszkáltam rajta. Közben persze körülnéztem. Reggel lévén nem voltak sokan, rajtam kívül még 3an voltak pályán, illetve volt valaki aki csak úgy ült a padon a (ha jól láttam alap gyakorló)deszkájával és zenét hallgatott, miközben egész végig engem nézett. Igen, egy idegen engem nézett. Aztán mikor észrevette, hogy én észrevettem hogy bámul, felállt a padról és felém lépkedett. Nem volt túl sietős neki ahogy észrevettem, úgyhogy rendesen meg tudtam figyelni.

Sötét barna, szinte már fekete haj, fehér, laza, szakadtas póló, sima fekete farmer, deszkás fehér cipő, és a nyakában vékony vaslánccal. Kétségtelenül nem nézett ki rosszul, de nem az én szokásom random beleesni idegenekbe, erről ennyit. Viszont úgy tűnik mégis túl sokat bámultam a kelleténél, ami ahogy láttam neki is feltűnt, mert mikor odaért hozzám a következőt mondta:

- Szia kedves idegen lány, rendes tőled, hogy ennyire tetszem, de elolvadhatnál tőlem kicsit kevésbé feltűnően is - mosolygott rám kedvesen.

- Szia kedves idegen srác, remélem tudod, hogy eredetileg te gyönyörködtél az én szépségemben, úgyhogy bagoly mondja - viszonoztam tettét.

Pár másodperc csönd állt be kettőnk között, aztán egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. És csak dőltünk a nevetéstől perceken keresztül, aztán kicsit komolyabban a szemembe nézett.

- Amúgy hogy hívnak? - kérdezte továbbra is ugyanolyan édesen mosolyogva.

- Seo Kyoko, de a barátaimnak csak Kyo. És téged?

- Hwang Hyun Jin, barátaimnak Hyunjin. - nyújtott kezet, amit természetesen megráztam.

Nem mondtunk semmit, csak a tekintetünkkel megbeszéltük, hogy leülünk a padra.

- Na és? Hova valósi vagy? - ittam bele az ásványvizembe.

- Koreában születtem, azóta is ott élek. Csak szilveszterezni jöttem át pár barátomhoz - Aucs. Mit is gondoltam, meddig marad? Hirtelen meglát és rögtön ideköltözik? Ugyan már Kyoko, térj észhez!

- Ahaam, oké - bólogattam hevesen, de közben persze belül kábé elvesztettem önmagam és mély depresszióba zuhantam.

- Na és tee? - kérdezte tőlem mosolyogva.

- Én is koreai vagyok, csak apukám munkahelye miatt ideköltöztünk. Amúgy szeretek itt élni. Eredetileg utáltam, mert nem ismertem senkit és semmit és mindenki olyan visszahúzódó és bunkó volt, de aztán 2 ember elkezdett velem beszélgetni és azóta is a legjobb barátaim.

- Ná látod, minden rosszban van valami jó! - derült.

- Te mindig ilyen pozitív vagy? - néztem rá.

- Ja, általában igen. Amúgy nekem meg Koreában egy barátság 8-asom van, de ebből hárman itt élnek, hozzájuk jöttem. Illetve jöttünk 5-en.

- Woow, nekem ilyesmim sose volt.

- Hát, ha egyszer majd úgy lesz, hogy igazi haverok leszünk, akkor szívesen bemutatlak nekik.

- Uuuu, az tök jó lennee!

- De izé... - vakargatta a tarkóját - nekem mennem kéne. Már biztos várnak. - és tényleg. Tökre elszaladt az idő és mindjárt dél van. Lehet hogy tényleg beleszerettem?

- Hát...oké, ha akarsz akkor még összefuthatunk. Itt a számom - mutatta a telefonját, és számot cseréltünk. Soha nem voltam még boldogabb.

Ezután elköszöntünk én pedig úgy mentem haza, mintha az egész világ az enyém lenne azzal az áldott telefonszámmal.