Áruló (Mattheo Riddle ff.)[Befejezett]

35.

12 évvel korábban 

A fák között kóborolok. Nem lenne szabad itt lennem, már rég tanulnom kellene, de a tavasz rengeteg virágnak adott estélyt a kinyílásra, én pedig nem tudom megállni, hogy ne szedjek egy csokrot. 

Egyre mélyebbre jutok a fák között és egyre sötétebb lesz. Vissza kellene fordulnom, de nem emlékszem merről jöttem. Minden olyan egyforma. Aggodalom kezdi átvenni felettem az irányítást. Clara nevét kiáltom, újra és újra, de választ nem kapok. 

Már majdnem sírok, félek, egyedül vagyok. Próbálok egy kiutat keresni, de olyan mintha bezártak volna a fák. 

Egy patkány szalad felém, lehajolok érte és felveszem. 

- Szia. - köszönök neki, csengő, gyerekhangon. csak négy ujja van. - Te tudod, hol a kijárat? - kérdezem, de természetesen nem válaszol. Mozgást hallok, így leteszem, én pedig felkapom a fejemet. Hátrálok pár lépést, miközben két fekete ruhás, maszkos ember lépked felém. Futni kezdek ahogy csak bírok, de ők is ezt teszik. A szemem sarkából látom, hogy mindjárt utolérnek, én pedig egy zsákutcába érek, egy hatalmas szakadék van előttem. Megtorpanok, vissza forulok, s a két alakkal találom szembe magam. Engem néznek, majd látom, hogy a figyelmük mögém terelődik. Xelan, a hatalmas, ezüst színű sárkány jelenik meg mögöttem, és a szakadék szélén Clara néném rohan felénk. A két alak nem tudom, hogy tudták-e kitől kéne jobban félniük, de nem is hiszem, hogy volt idejük mérlegelni a helyzetet, ugyanis Clara lendített egyet a pálcájával és a két alak a földre terült. 

Kerestek engem. 

- Nem fogom megtámadni Angliát! - mondom miközben egy térkép felett állunk. - Nem fogjuk megtámadni! - nézek fel a körülöttem állókra. - Voldemorték Kelet felől támadnak, a csapatok egyik fele a Roxfortból támadja majd őket, a  másik fele pedig hátulról. A rajtaütés lesz az egyetlen esélyünk. 

- És mi lesz a sárkányokkal? - kérdezi Axec. 

- Azt hittem csak egy sárkányod van? - néz rám Enzo. 

- Claraé volt. Röviden, 12 voltam, és elcsesztem, Xelant elkapta a Gringotts, azóta nem láttam, pár napja azonban visszatért. - vonok vállat. 

- Már meg sem lepődök, az ilyenjeiden. - fogatja a szemét. 

- Mattheo a csónakházban van, én megyek érte. - Térek vissza a témához. - Tehát minden világos, szuper. Gyerünk! - mondtam és mind útnak indultunk, csak reménykedve, hogy nem a vesztünkbe rohanunk. 

Odakint már sötét van. Már mindenki elfoglalta a helyét és arra várunk, hogy Voldemort tüzet nyisson. Épp elég távol vagyunk, hogy a sötétben ne lássanak, de mi tökéletesen láttuk, amint Voldemort a bodzapálcával elkezdi lerombolni a Roxfortot védő burkot. Beletelik egy kis időbe, de aztán a pajzs papírként hullik le a kastély felől, ők pedig elkezdik a támadást. 

- Most! - mondom. - Indulást! - és ezzel megindult az őrület. Enzo és Aberforth Dumbledore a kastélyon keresztül mentek, én pedig felmásztam Xelan hátára és Drakothraxal az oldalunkon indultunk el a csatamező felé. Voldemort serege felé értűnk s tűzzel kezdtük írtani őket, de olyan sokat voltak, hogy aligha ért bármit is. Átkokat küldtek felénk aminek egy részét sikerült is kikerülnünk, legalábbis azt hittem, amíg Drakothrax egy fájdalmas ordítással nem zuhant le. - Ne! - kiáltottam. Vele nőltem fel, ő volt az egyetlen barátom, a védelmezőm, ott voltam amikor kikelt a tojásából és most ott vagyok amink kihuny a szeméből az élet. Egy könnycsepp gördül le az arcomon, de most nincs időm sírni. 

Ennek itt és most vége. Eddig érdekelt, hogy legyenek túlélők, már csak az, hogy Voldemort olyan fájdalmak között haljon meg, hogy a pokol is áldás legyen számára.