Vajon sikerül végre nem félelemben élnem? Vajon végre rá találhatok a boldogságra?
A nevem Kim Eunsim. 23 éves vagyok. Zenével foglalkozom, de szeretek táncolni is. Sajnos elég komoly depresszióban és rohamokban szenvedek. Anyukám már nem él, apuká...
Ha nem megyek el innen meg fogok őrűlni. A feszültség csak úgy tombol bennem.
-Azt sem értem miért vagy itt még mindig -forgata meg gúnyosan a szemét Jungkook
Box. El kell menem boxolni, le kell vezetnem valamivel a feszültséget. Szét akkaron verni valakinek a képét. Gyorsan felvetem a cipőmet, és felkaptam a táskámat. Egy gyors "sziasztok" után kisurantam a gerlepár mellet akik még mindig ott álltak. Undorító. De most komolyan, máshol nem tudnak enyelegni.
☆☆☆
Amint kiértem a dormbol, hívtam egy taxit és egyből haza mentem, összeszedni a cuccomat. Amint végeztem felszálltam a motoromra és elindultam a boxteremben. Szükségem van most erre, ki kell magamból adnom a feszkót az elmúlt hetek történtek miatt. Elegem van már ebből. Én csak dolgozni akartam. Bár nem így, és nem ezt. Tőlem nagyon messze áll a sminkelés és a styliskodás. Én zenével szeretnék foglalkozni. De sajnos nekem nem jár a boldogság ahogy már máskor is említettem.
Amint oda értem le parkoltam a motort, és bementem az épületbe. A terembe érve egyből az öltözőbe mentem átöltözni.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Tudom nem takar túl sok mindent, de az egyetlen hely ahol hajlandó vagyok így öltözni, az ez a hely, na meg persze az orvosom előtt. Itt legalább nem kerdezősködnek, nem néznek hülyének a heggeim miatt, na meg persze az miatt sem...
Odamentem egy kispadhoz, leraktam a táskámat és kulacsomat. Összekötötem a hajam és már el is indultam az egyik boxzsághoz és elkeztem püfölni. Éreztem a belsőmben a feszültséget, a düht na meg persze a fájdalmakat amit már évek óta elrejtek. Nagyon hiányzott már ez. Itt igazán önmagam lehetek, a belsőm kitisztuk az agyamal együtt. De hirtelen megjelent elötem a múltam azon napja. A rémisztő és ilyesztő ház, amit régebben otthonomnak tekintetem. A sikoly, és sírás hang na meg persze apám üvöltése.
Ennyi volt, teljesen elborult az agyam. Kikapcsoltam. Csak ütöttem az elötem lévő zsákot, míg már az ökleim is kivéreztek. Egyszer csak annyit veszek észre, hogy a zsák nagy erővel esik le a földre. Ez volt az a pont ahol rájöttem, hogy megint elborult az agyam. Ott hagytam a zsákot odaléptem a taskámon hagyott törülközőt beletöröltem a véres kezemet és izzadt testemet is. Egyszer csak egy hangot hallotam meg magam mögött.
-oh Eunsim de rég láttalak itt -szólalt meg mögöttem egy gúnyos hang
-ja csá Seojun, látom még mindig olyan beképzelt és pöcs vagy mint régen -mondtam én is gúnyosan
-látom ugyan olyan ribi maradtál mint régen. Nyomjunk le egy kört kislány -bólintott egyet a ring felé, miközben belépet
Hat jó ha te akkarod, hogy szétverjelek.
Elöször még csak körbe körbe mentünk egymást méregetve. Elöször ő ütött egyet, majd én. Már több perce egymást ütötük oda visza mikor egyszer csak megszólalt.
-Mivan már nem vagy olyan nagy mint régen. Érdekel anyád meg apád mit szól hogy így nézel ki -szólalt meg
És itt volt az a pont mikor újra ellepte a testemet a düh. Nekifutásbol ráugrotam. A földön kiterülve én meg a cipőjén ülve elkeztem őt ütni. Az agyamat el lepte a múltam sötét emlékei. A testemet meg a lila foltok ahogy ő is megütött.
-Hé hé kislány fejezd be, vagy megölöd. -szolalt meg valaki.
Ekkor vettem észre hogy mennyire szétvertem.A feje vérzett ahogy a keze is és hasa is. Észre sem vettem. A vérünk keveredett. Engem meg valaki leemelt a srácrol. De itt már teljesen elvesztem. A fülem sípolt a torkom elszorult, a szívem pedig zakatol. Valakit félholtra vertem, már megint.
A körülöttem lévőket sem hallotam már. Csak néhány mondatot csíptem el, és a mentők szirénáját.
