A harcos győzelme

26. ZAKLATOTTSÁG ÉS ESTI MESE

Ahogy Vandi baba kibaszott erős karjában ültem, elöntött a boldogság. Ja, elárult, de mégis, a mód, amivel azokat a rohadt cuki, aggódó szavakat ejtette, meggyőzött róla, minden a legnagyobb rendben van köztünk. Hiszen a csávó konkrét idegroncs lett, miután beugrottam elé! De csak nem hagyhattam kipurcanni szerencsétlent.

Rohadtul megijedtem, mikor megláttam Neburt vagy ki a fenét közeledni hátulról. Elég sokat dobálták egymás nevét, így könnyen megjegyeztem, sok évnyi olvasás után, pedig már a kicseszett mestere vagyok a nevek megjegyzésének.

Tehát, jócskán beszartam, mondhatni összerottyantottam a gatyám, ezért tettem, ami jónak tűnt. Ez most éppenséggel azzal járt, hogy plusz egy lyuk keletkezett rajtam, ahová kivételesen úgy döntöttem, nem engedném be a gombóckám eres farkát.

– Akkor sem hiszek neked! Te vagy itt a klisékirály, nekem nincs erőm, csak a bizonytalan, elrabolt, törékeny hercegecske vagyok a sztoridban!

– Biztosan van, hisz a karod is meggyógyult!

– Az istenért, ne veszekedjetek már! – jött Ari hangja, amit a sírás elég szomorúvá alakított. – Szabadítson ki valaki, most!

– Muszáj?

– Igen, muszáj, te büdös fasz, mert ignoráltál!

– Jól van, megyek már!

– Jaj, maradj még! – kérleltem Vandit. – Az enyém vagy!

Szorosabban fontam köré a karom, hátha megsajnál, majd jobban megölelgeti a habtestem, azonban lassan elengedett, kezét a csuklómra csúsztatta, és felsegített a földről. Hiányzott a közelsége. Vajon minden, amit mondott a döglődésem közben, az hazugság volt?

Egyelőre úgy éreztem. Azt mondta az enyém, állította, szeret, ráadásul mennyire édesen tette! Most meg a nagy bőgés meg bújás ellenére is inkább Arionhoz ment. A sráchoz, aki még mindig könnyezett.

– Most már örülsz? – dörrent rá a szexi, mély hangján Vandi.

– Igen! Asti, haver, gyere ide!

Kitárta a karját, és futni kezdett felém, mire követtem a példáját. Végül ölelésben ért véget a dolog, a sárga szemű srác a ruhámba kapaszkodott, az állát a vállamra támasztotta. Én szintén így tettem, közben mindvégig Vandert fürkésztem.

Le sem vette rólam a tekintetét, azonban rövidesen elfordult, háttal nekem, ami összefacsart lelkileg. Látni sem akar? Utál? Haragszik rám? Nem akar már többé velünk maradni, hanem elhagy minket?

Lassan elengedtem a pityergő, de örömködő kölyköt, majd pár lépéssel a tehén sárkány mellett termettem.

– Gombóckám, minden rendben?

– Igen.

– Biztosan?

– Igen.

– Vandi baba, kérlek, nézz rám! – nyúltam a vállához, hogy megfordítsam, viszont nem engedte, ezért én mentem elé. – Jaj, édesem, te sírsz!

– Ne hagyj el, kérlek!

– Elhagyni? Már miért hagynálak el?

– Mert elárultalak, és rosszat tettem, aztán amikor elmúlik a zavar...

– Na, várjunk, mi a jó lávába mártott, szenes lófaszról beszélsz te?!

– Olyan hirtelen történt... azt hittem, örökre elveszítelek, szörnyű volt, a teremtőkre is, mintha kitépték volna a szívem a helyéről! – emelte meg a hangját, miközben a mellkasára mutatott. – Ez biztos számodra pont ugyanilyen sokkoló.