A harcos győzelme

28. TESTVÉRI SZERETET

Egyből a barátaimra néztem, de a gombóckám éppen annyira lesokkolva bámult, mint én, ebből tudtam, nem képzelgem. Nostredamus, a tesóm, a trón jogos örököse, kibaszottul ott állt, beszélt egy kocsissal, majd a szekér felé fordult, feltette a lábát rá.

Mielőtt belépett volna, motyogott neki valamit a kocsis, majd idepillantott felém. Csorogtak a könnyeim. Azt a tekintetet, ami valamiért a rohadt cuki bárányokra emlékeztetett, ezer közül is felismertem volna. A szája elnyílt, el sem hitte, mit lát, én sem hittem.

– Asterius – olvastam le az ajkáról, majd egy határozott lépéssel elindult felém.

Nem bírtam várni, kitártam a karom, és futottam. Csak rohantam, ha fél kilométerre állna, a tüdőm kiköpném azért, hogy visszatérjek a bátyámhoz. Hiányzott, mindig közel álltunk egymáshoz, mégis nem láttam több mint egy hónapig.

– Damus! – kiabáltam, miközben a karjába vetettem magam.

Úgy szorítottam, mintha elpusztulna a világ, ha elengedem, ő pedig ugyanezt tette velem. Teljesen átáztattam az elegáns felöltőjét a bőgésemmel, viszont kibaszottul örültem neki. A szívem teljesen megtelt melegséggel.

– El sem hiszem, hogy élsz – fogott meg a vállamnál, úgy nyomott el magától, majd mélyen a szemembe nézett, én is az övébe. Ezután még pár másodpercig átölelt, aztán teljesen elengedett.

Hátrafordultam. Vander közeledett eléggé bizonytalan léptekkel, pillantásom egyből megkereste az enyém, ezért biztatóan rámosolyogtam. Ekkor rögvest Damust kezdte szuggerálni, mintha ezzel valami kussolós beszélgetést folytathatnának le. Én csak örültem, amiért számomra fontos emberek vettek körbe, így élveztem a társaságukat.

– Köszönöm, hogy nem hagytad meghalni – nyújtotta ki a kezét a bátyám, mire a gombóckám lassan elfogadta azt.

– Hát, azért én ezt nem mondanám – kontárkodott bele Arion.

– Ő ki?

– Ő Ari, lopni akart tőlünk.

– Nem csak akartam, loptam is!

– Ja, de sikerült ezt a nagy állatot lenyugtatni, hátha megbeszélhetjük a dolgokat, azóta van velünk! Összehaverkodtunk!

– Na, de miért nem mondanád?

– Konkrétan hagyta meghalni, csak annak a nyavalyás amulettnek meg Asti varázslatának köszönhető, hogy valahogy feléledt.

– Hogy tessék?! – nézett Vandira felháborodva, készen arra, hogy szétverje a képét. – Asterius, igaz ez?

– Igen...

– Mit képzelsz magadról, te utolsó mocsok, mikor az apám hajlandó lett volna befogadni?!

– Én... én...

– Na, hagyjad már! Én döntöttem így, mikor le akarták szúrni, hogy odaugrom.

– Komolyan? – ugrált a tekintete közöttünk.

– Igen, frankón odaugrott a srác.

– Nem voltam elég figyelmes, és megmentett, miután ki akartam szabadítani.

– Elfogtak?

– El biza! De ne akadj ki, azt én tettem, mikor valami bazi nagy véletlen folytán kibökte, kurvára elárult! Elrohantam az erdőbe, elfogtak azok a seggfej testvérei, Ariont meg napokkal azelőtt elvitték, ő még eljött értünk.