A harcos győzelme

24. AGGÓDÁS, CSALÁD, KERESÉS

Elkeseredve néztem a szőke srác hátát, aki elindult már, mégis felkaptam a kardot, ami a földön hevert, és gondoltam, utána fogok majd futni, ha nem áll meg gyorsan. Muszáj odaadnom neki, különben még a végén megölik azok a szörnyetegek. Szörnyetegek... a családom, mégis csak ezt tudom rájuk mondani.

– Asterius, várj! A kardot vidd magaddal!

– Hagyj békén, nem viszem!

– Bajod esik nélküle! – erősködtem. Ő nem látja a valódi veszélyt, ami leselkedik rá.

– Azt mondtam, nem! És ne merj követni, mert akkor vissza sem térek! Fél óra múlva jövök.

Hallva a bánatot a hangjában, úgy éreztem, mintha a szívem végigrepedne a mellkasomban. Ezt jól elcsesztem. Elkergettem a herceget, az egyetlent, aki törődött velem. Ő nézett rám csillogó tekintettel, ahogyan még senki, az egyetlen rajongóm...

Elszúrtam. Mértéktelenül, gecis módon elbasztam. Csak utána kéne mennem, miért nem teszem? Mert félek. Rohadtul be vagyok szarva, hogy tényleg örökre elhagyna, ha követném. Persze megtehetném teljes csendben, mégis kínozna a bűntudat.

Igaz, már ezt teszi, mióta kicsit jobban megismertem, egyszerűen mindvégig küzdenem kellett a vággyal, amit nem élhettem ki, de Asterius csak kitartóan próbálkozott. Hogy őszinte legyek, majdnem megtörtem, csak napok kérdése, azonban innentől gondolom, a faszommal se áll már szóba, mikor korábban az egekig ajnározta.

A teremtőkre, mit tegyek?! Lehet jobb lenne semmit, elviszem Princetopig, leadom, soha vissza se nézek, nem kell a pénz, ez a srác annál sokkal többet ér. Minden élmény örökre bennem marad, képtelen leszek elfeledni bármit is, ahhoz túlságosan sokat adott.

Azt hiszem, ebben az időszakban életemben először boldog voltam. Talán, mert többé nem kérdeztem magamtól, mit miért teszek, csak hagytam az érzéseim kibontakozni, mindet, a fájdalmat, az örömöt, a dühöt, amit magam miatt éreztem.

Átvertem valakit. Ezt lesz a legnehezebb megemészteni, olyannal tettem, akit szeretek, közben meg hagytam, hogy az egyetlen igazi barátja hullaként végezze, vagyis úgy sejtem, azok a faszfej istenek nem könyörültek rajta.

Talán már valahol a poros földön fekszik a saját vérében, üreges tekintettel... A testén szúrásnyom, a ruhája szakadt, míg ő halott. Egy szörnyeteg vagyok, megöltem Ariont.

Ha nem üvöltök Asteriusra, minden rendben lenne. Ha befogom a pofám, most továbbra is bújna hozzám, akárcsak korábban. Ha nem vállalom ezt a küldetést, talán megismerhettem volna másképp. Ha nem vágyom annyira pénzre és otthonra, régen boldog lehetne. Ha pont úgy elfogadom magam, ahogy a szépséges herceg tette, nem akarok bizonyítani magamnak.

Mikor váltam ennyire esetlenné? Vajon, amikor az apám közölte, a vére vagyok? Hogy a Verendin-ház sarjaként nevelte a féltestvéreim, míg belőlem kibaszott jó, bohóckodó katonát akart csinálni, aki majd térdelve leszopja minden parancsánál? Mivel érdemeltem meg ezt a sorsot?

És tudom, hogy ők jöttek értem. A fiúk akarnak megölni, a saját tesóim. Mióta elszöktem, azóta vágynak rá, mert a király engem választott harcosául. A harcos pedig sosem győzhet. Bántani fogják Asteriust, hisz már napok óta figyelnek.

Nem teljesen hülyék ők, rájöhettek, mennyit jelent nekem a srác. Miért nem voltam körültekintőbb? Baja fog esni a fenébe is! Érte kell mennem, ha örökre elhagy, az sem állíthat meg!

Itt ültem, vártam őt, de az a fél óra már egészen biztosan eltelt, muszáj lesz megkeresnem. Elöntött az aggodalom, hogy mi van, ha bármi komoly baja esett. Jó, le kell nyugodnom a picsába, különben visítozva alakulok hisztis picsává, majd életképtelen szerencsétlen módjára fogok viselkedni.

Higgadj le, gombócka, összeszeded Asti babát, majd minden rendben lesz! Igen, gyerünk, induljál, sikerülni fog! Faszom, ez az önmagam támogatása dolog nem megy nekem! Jól jönne ilyenkor a hercegecske támogatása!

Végül összeszedtem minden cuccom, az oldalamra kötöttem a kardot, a hüvelyébe helyeztem, majd a maradék dolgok zsebre vágtam, a zsákunk, amiben a szirszarokat és kajákat tároljuk, pedig a hátamra dobtam. Na, indulás megkeresni azt a kanos kis faszt, hátha megengedi még ezután, hogy megdugjam őt!

Elindultam az erdőben, aminek lombkoronáján keresztül besütött a nap fénye. Jó, hogy nem kellett teljesen kint lennem ebben a dögmelegben. A talpam alatt szarrá száradt gallyak ropogtak, amikből fasza kis tüzet lehetett csiholni.

Mindenfelé bozótos nőtt, néhol virágok, zöld fű, tök jól nézett ki, ha nem sietnék ennyire, eszembe jutna körülnézni, és foglalkozni egy kicsit a természettel. Azonban ennél sokkal fontosabb dolgom volt, megkeresni Asteriust.

Igyekeztem követni a földön lévő nyomait, amiket valameddig bírtam is úgy tippre, viszont mégsem ment a legjobban a dolog. Tényleg elég béna vagyok a nyomkeresésben.

Azonban ahhoz az üvöltéshez, ami valamerre először halkabban, aztán hangosabban kiabált, nem kellett semmiféle nyom, tudtam, kitől jön és honnan.

– Vander! – érkezett Asterius hangja, amiben messziről is éreztem a kétségbeesést. – Vander, segíts! Vandi! Vandi, kérlek, segíts!

A szívem összefacsarodott, és a torkom elszorult, rögtön megindultam az irányába, futva közeledtem, de azért elég óvatosan, tudtam, milyen sunyi tud lenni Tommel, Nebur és Runn, azaz a testvéreim. Tom a legidősebb, Neb és Runn pedig fiatalabbak nálam. Gyűlölöm őket.

Mióta kicsi voltam, azóta tették ezt velem, folyamatosan piszkáltak, lökdöstek, mert apám kiváló harcosnak tart. Mégis évekig nem sejtettem, sőt, húszéves koromig nem tudtam a valódi okról. Harcra kellek, fegyvernek.

Aztán valahogy rájöttem a szomorú igazságra, egy napon, mikor a veredeni király úgy döntött, megbíz a végső feladatommal, egy ártatlan kivégzésével. Azt mondta, bizonyíthatom a hűségem. Elszöktem, Asterius apjához mentem. Hát, ja, mostanában meg nem igazán szeret, ha ideküldte a többi pulyát.

– Vander, kérlek, segíts! – hallottam meg a szinte kíntól üvöltő herceget, ezért gyorsítottam.

Lépésről lépésre, hangyafasznyiról hangyafasznyira lettem feszültebb, mindenem átjárta az aggodalom. Féltettem a srácot, de kurvára. Hamarosan a távolban, a sok bokor között is sikerült kivennem valamit: egy tábort.

Á, tehát itt szállt meg ez a köcsög hármas!

Ahogyan elbújtam a bozótban, utána meg kikukucskáltam onnan, hamar észrevettem a középen elhelyezett tábortüzet, három sátrat, de ami sokkal érdekesebbnek bizonyult, az a talpig felszerelt tesóim voltak. Mellettük pedig ott térdelt a megkötözött herceg, míg pár méterrel odébb Arion foglalt helyet.

Hála a teremtők bőrkiütéseinek, jól vannak! Vagyis nagyon remélem. Az tuti, Asti még mindig üvöltött, mikor nem volt közvetlen életveszélyben, nem szegeztek kést a torkához, csak ült ott, miközben Runn fenyegetően méregette.

– Ordíts már még hangosabban, hátha idejön az az idióta! – parancsolt az én szépségemre Tommel, majd elsöpörte az arcából sötét haját, és elővette a tőrét.

– Ennél jobban nem tudok, lassan elmegy a hangom!

– Leszarom, mid megy el, kiabálj, ha azt mondom!

Ekkor már azért elég fenyegetően tornyosultak fölé, közben Nebur a lassan szökni készülő Ari grabancát kapta el, hogy utána visszapakolja a közelükbe. Muszáj lesz kimentenem őket. De mégis hogyan, mivel? Rendben, talán, ha lassan odaférkőzöm, hátha sikerül meglepni őket. Igen, ezt fogom tenni, megmentem a hercegem...