A harcos győzelme

31. PRINCETOPI KIRÁLYSÁG ÉS PÁNIK

Eltartott még néhány óráig, mire elértük Princetopot, kiderült, nem császkáltunk tőle olyan messze. Nemsokára a fák mögül előbukkant a palota, aminek a tornyai most is pont olyan szépnek tűntek, mint mikor elhagytuk. Rögtön elmosolyodtam, mikor megláttam az otthonom, ahol már egészen hosszú ideje nem jártam.

A hintóban Vandi oldalának dőlve utaztam, egy ideig ott is aludtam. A srác arcán immár kevésbé borús kifejezés ült, viszont a kezét eléggé idegesen ropogtatta. Biztosan félt apu dühétől, ezért úgy gondoltam, majd kidumálom belőle a fatert, nem kell aggódnia.

– Nyugodj meg, beszélni fogok apával! – súgtam a fülébe, miközben még mindig a festői tájat néztem. Igen, a szüleimnek van érzéke a pompához.

– Köszönöm.

Hamarosan a szekér megállt a nagy kapunál, ahol két őr fogadott minket. Amint észrevették, hogy én is velük vagyok, egyből átengedték a bandánk, hogy aztán a kikövezett, két oldalt gyönyörű kerttel szegélyezett úton végigvezessenek minket egészen a palota előtti térig.

Már ismertem ezt az utat, a rózsák illatát, ami keveredett a többi virágéval és a nedves földével. Amint megláttam a jól ismert kertészünk, Secert, integetni kezdtem felé, mire hüledezve slattyogott ide hozzánk. Elvigyorodtam a csodálkozására, mindig is sokat érdeklődtem a munkájával kapcsolatosan, mégis leginkább a Brendin barátságában töltött idők miatt ismertem.

– Hát élsz még?

– Élek, biza! Jó újra itthon lenni – mondtam, majd ismét intettem neki, míg mi szépen eljutottunk oda, ahol a nemesek meg a küldöncök állnak meg a szirszar fiákerjeikkel.

Amint a lovak megtorpantak, Vandi baba kezéért nyúltam, és határozottan megmarkoltam azt. Egyből elfogadta, nem ellenkezett, hanem kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta. Bár előfordulhat, mert Damus tuti beköpi, hogy majdnem megdöglöttem.

Úgy vezettek minket végig a csicsás helyen, ami kellemesen megmelengette a szívem, míg máskor néha teljesen agyatlanul mászkáltam ezeken az üres folyosókon, a kis hálóingemben. Most azonban mindent végigmértem újra, mintha ezer éve nem látta volna, s örültem, amikor megpillantottam a trónterem ismerős ajtaját.

Nem tudom, miért van apámnak ez a mániája, hogy folyton ott szeretne tárgyalni velem, viszont úgy vagyok vele, csinálja csak, ha ennyire szeret villogni. Azonban ez a gondolatmenetem igen hamar megszakadt, ugyanis a minket kísérő őrök kitárták a nehéz nyílászárót, és megláttam az édesapám alakját.

Most is a trónon feszített, éppen anyával beszélgetett, mikor pedig meglátta, mi itt nagyon menőn megérkeztünk, eltátotta a száját. Ó, az öregnek senki se szólt! Tuti Damus bosszúja volt ez, amiért elküldte a tesókáját megtisztuló körútra.

– Asterius? – érkezett a kérdése, mire anyám egyből fasza kis sprintbe kezdett az elegáns ruhájában. Én már fix pofára estem volna.

Rögtön a karjába zárt, egy anyu felkiáltással fogadtam, és tökre odabújtam hozzá. Megéreztem az ismerős kamilla illatát, elöntött a szeretet. Jó, bírom ezeket az elfeket, ha seggfejek néha, akkor is.

– Örülök, hogy élsz még, fiam – puszilta meg az arcom, és jól megnézett magának.

– Mi van, csipás a szemem?

– Hé, ne légy faragatlan!

– Bocsika – hajtottam le a fejem, míg a szemem sarkából láttam, ahogy Nostredamust ölelgeti.

– Köszönöm, hogy elhoztad, drágám! Ha apádon múlik, talán egy év múlva sem kerül meg. Ki találta meg?

– Senki, ők futottak belém, véletlen egybeesés.