Lost in the Fire ||Aegon Targaryen||

7.

A gondolatok akaratlanul kavarogtak a fejemben, melyek a nyugtalanságomat okozták. Mondanom sem kell, hogy ki miatt van ez így. A napokban próbáltam minél többször elkerülni Aegont, de valami folytán nagyon sokszor futottam vele össze. Nem tudom, hogy ő intézte-e úgy, hogy a lehető legtöbbször kerüljön a közelembe, de az biztos, nagyon zavaró volt, mert én pedig távol akartam maradni tőle.

Egyrészt azért is volt zavaró, hogy közel volt hozzám, mert egy szót sem szólt, viszont helyette folyamatosan bámult. Csakhogy nem a megszokott tekintettel, azzal a lenéző és undorodóval, hanem ez egészen más volt. Nem tudtam kivenni az érzéseket belőle, de abban biztos voltam, hogy teljesen más volt, ez pedig más érzéseket is keltett bennem.

Kint hímeztem az Isten erdőben, amikor az egyik szolgálólány egy pergamentekerccsel jött oda hozzám, hogy ezt a holló nekem hozta Sárkánykőről. Akkor bizonyára édesanyám írt valami olyat, amiről csak én tudhatok.
Feltörtem a pecsétet, majd kitekertem a levelet és olvasni kezdtem annak tartalmát.

"Drága leányom,

Gondolkodtam, hogy írjak-e neked azután, hogy elmentünk Királyvárból, mert először nem akartam, de ez a dolog mégsem hagyott nyugodni.
Szeretnék bízni Alicentben, hogy tényleg lecsillapodott a viszály közöttünk és a családunk között, de úgy érzem, ez nem teljesen igaz. Félek, azért akar kedveskedni, hogy később minden gond nélkül hátba támadhasson.
Ezért arra szerettelek volna kérni téged, hogy ezentúl sokkal jobban figyelj, és ha bármi gyanúsat érzel, ha csak egy kicsit is, mindenféleképpen írd le nekem.

Szeretünk, az édesanyád!"

Ennyi lennék a számára... csak egy kém. Fogalmam sincs, miért kezdett el aggódni, miért hiszi azt, hogy Alicent hátba akarná szúrni? Mondjuk megértem azért a helyzetet, hiszen eddig sem volt jó a kapcsolatunk, de én úgy gondolom, hogy a királyné őszintén bánja a múltban történteket. Régóta élek már itt és én tudom, hogy Alicentnek mennyire hiányzott az édesanyám és a gyermekkori barátságuk.

Lépteket hallottam meg magam mögött, így gyorsan összetekertem a levelet és bedugtam a dekolázsomba, mert ott biztosan nem találja meg senki. Úgyhogy, ha visszaértem a szobámba, az első dolgom elégetni ezt a levelet, mielőtt rossz kezekbe kerül - hiszen nem tartogathatom egész nap a ruhám dekoltázsában.

Megfordultam, és Aegonnal találtam szembe magam, mire a gyomrom összeugrott. Nagyot nyeltem, ugyanis ismét bekerített. A tekintete megint furcsa volt, ezért azt mertem volna modani, hogy részeg. Csakhogy akkor is teljesen más a nézése, mikor leissza magát. De akkor mégis milyen érzelmek csilloghatnak bíbor színű íriszeiben?

- Megint részeg vagy? - kérdeztem, miközben a hangomban meg-megjelent a félelem, ami fogalmam sincs, miért bújt elő.

- Kerülsz engem. - ez inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek. - És nem vagyok részeg, így nem is értem, mi okból nem tudsz megmaradni a társaságomban.

Nem akartam erre mondani semmit, helyette felvettem a földről a hímzésemet, és kikerülve Aegont el akartam menni, amikor ő elkapta a csuklómat, így azt leejtettem a porba. Először néztem a földön hevert összekoszolt hímzést, majd ránéztem a csuklómat szorító hercegre.

- Selaehra, válaszolj! A herceged is vagyok, nem csak a férjed, úgyhogy megparancsolom, hogy válaszolj! - szorított meg még jobban, mire megfeszítettem az állkapcsomat.

- Maximum csak a hercegem vagy, de a férjem semmiféleképp sem. Nem emlékszem, hogy elháltuk volna a házasságunkat. - vetettem oda neki, a hangerőmből pedig eszem ágában sem volt levenni. - Másodszor, én pedig Rhaenyra Targaryen, a trónörökös lánya vagyok, egy hercegnő, úgyhogy megparancsolom, hogy engedd el a csuklóm!

- Rhaenyra Targaryen egy szajha, akinek rajtad kívül csak fattyú gyerekei vannak... Ó, dehogyis, te is fattyú vagy, csupán nem Ser Harwin Strongtól... - köpködte felém a szavakat fogvicsorgatva, mire a szemeim úgy elkerekedtek, hogy majdnem kiestek a helyükről.

- Miről beszélsz? - rácoltam össze a szemöldökömet. - Megint hazudsz, te iszákos féreg! - próbáltam kiszedni a csuklómat a szorításából, de az túl erősnek bizonyult.

- Szerinted hazudok? Akkor kérdezd meg Daemontól, milyen érzés volt felcsinálni az anyádat az esküvője előtt... Vagy ha tőle nem mered, akkor kérdezd róla az én anyámat.

Erre a szabad kezemmel akkora pofont adtam Aegon arcára, hogy egyből elengedte a kezemet, ezt kihasználva pedig felkaptam a szoknyámat - nehogy elessek - és szaladni kezdtem. Szedtem a lábaimat, hátra pillantani pedig nem mertem, mert féltem, hogy jön utánam. Rendesen feldühítettem és most az egyszer féltem, hogy bántani fog.

Befutottam a sarkon, amikor hirtelen nekicsattantam valakinek. Már megijedtem, hogy Aegon herceg jelent meg a semmiből, de utána láttam, hogy csupán a félszemű öccse az. Aemond megfogott a két vállamnál, és méregetni kezdett. Közben ziháltam a futástól, szinte alig kaptam levegőt, de legalább megtartott, így nem tudtam összeesni, pedig a lábaim elég rendesen remegtek.

- Csak nem a bátyám elől menekülsz? - kérdezett rá Aemond. 

Szinte annyiszor védett már meg Aegontól, hogy számát sem tudom, ezért pedig végtelenül hálás vagyok. A félszemű fiú sosem kedvelt igazán, de tisztelettel volt felém, mivel fontos voltam Helaenának és nekem is ő. Tudtam, hogy nem szívlelte az anyámat, sem a testvéreimet, de ennek ellenére kijelentette még régen, hogy nem ezt a sorsot érdemlem. - Mindenkit sajnáli tudok, akinek egy kicsit is köze van Aegonhoz. Közöttük téged is. - mondta még akkor, amikor hozzámentem a bátyjához.

- Selaehra? - kérdezett újból, mivel az előbb nem válaszoltam.

- Féltem... - suttogtam, és a torkom összeszorult. - Most tényleg féltem.

- Hol van most? - nézett a szemembe a félszemű fiú, mire a homlokomat kezdtem ráncolni. - Aegon. Ő hol van most? Honnan futottál el előle?

- Az Isten erdőből. - feleltem, Aemond pedig azzal a lendülettel elindult arra. - Aemond, ne! - kiáltottam utána. - Nem ér ennyit az egész. Kérlek, ne avatkozz bele.

- Ha azt kívánod. - bólintott, és a másik irányba fordult.

Ha Aemond beleavatkozna, az vagy rosszabbítana a helyzeten - attól függ, Aegon milyen állapotban van - vagy semmin nem változtatna. Talán nem dühítettem volna fel, ha őszintén - vagy nem - válaszolok a kérdésére, és akkor békén hagyott volna remélhetőleg. Én ostoba pedig makacsul visszabeszéltem, amivel elég rendesen feldühítettem őt. Ráadásul egy olyan dolgot vágott a fejemhez, amitől köpni-nyelni nem tudtam. Egy olyan vádat vágott a fejemhez, hogy nekem nem Laenor az édesapám, hanem... Daemon. Ezt elképzelni sem tudom. Igaz, hogy most anyám és Daemon házasok, és édesanyám már a harmadik gyermekét várja tőle, de én mégis hogyan lehetnék tőle? Hiszen amikor megszülettem, akkor Daemon nem volt a képben már régen. Sőt, még el is vette Laena Velaryont, akitől lányai is születtek.

Olyan furcsa ez az egész, nem tudom, mit higgyek. Ha anyámat és Daemont kérdezném, akkor valószínűleg letagadnák ezt - persze, ha igaz, amit Aegon mondott. Alicent pedig... azért ezzel a témával mégsem fordulhatok hozzá, az hogy nézne ki?