Lost in the Fire ||Aegon Targaryen||

10.

Selaehra

Királyvár népe Aegont kiáltotta ki törvényes királynak, nem anyát királynőnek. Aegon fejére helyezték a koronát, nem anyáéra. Aegonnak hajlotam meg, nem anyának. Emiatt pedig szörnyen éreztem magamat. Ahogy végignéztem az embereken, tudtam, hogy csak azért örülnek az új királyuknak, mert nem tudják a pontos igazságot. Nem hiszem, hogy nagyapa megváltoztatta volna a véleményét, mikor oly nagyon szerette édesanyámat. Megtett mindent azért, hogy édesanyámat tehesse meg az örökösének. Itt valami nem stimmel...

A szemeim könnybe lábadtak, ahogy néztem Aegont. Aztán Helaenára és Aemondra pillantottam, akiknek furcsábbnál furcsább érzelmeket véltem felfedezni a szemükben. Amikor pedig visszafordultam, Alicent lépett oda hozzám, és mélyen a szemembe nézett. Az ő szemei is könnyesek voltak, de aztán levette a saját koronáját a fejéről - ami kisebb volt, mint egy átlagos korona, aranyból készült és sötétzöld kövek díszelegtek benne -, azt pedig ráhelyezte a fejemre, majd meghajolt előttem. Ezt követve pedig mindenki így tett, a mellkasom összeszorult.

- Királyném! - mondta, miközben felegyenesedett. - Állj oda Aegon mellé, hadd lásson téged is a nép. - suttogta, mire bólintottam és remegő lábakkal odasétáltam Aegon mellé.

A fiú rám nézett, majd büszkén elmosolyodott. Az arcán igazi büszkeség suhant át, nem volt benne semmi színészkedés és hazugság. Aegon büszkén fogadott el királynéjának... Végül a kezét nyújtotta felém, én pedig mi mást tehettem volna, mint belehelyeztem a sajátomat a tenyerébe. Érezhette, hogy mennyire remegek, mert gyengéden megszorította a kezemet, mintha éreztetni szeretné velem, hogy nincs mitől félnem.

Aztán közelebb húzott magához, majd az ajkait a számra tapasztotta. Elengedte a kezemet, és felcsúsztatta azt a kezét a tarkómra. Becsuktam a szemeimet, megkapaszkodtam a karjába, miközben viszonoztam a csókját. Próbáltam mindent kizárni, ami csak körülöttem volt és csak Aegonra koncentrálni, de a nép egyre hangosabban kiabált örvendezve.

- Éljen soká a király és a királyné! - kiáltották, mire én elszakadtam Aegontól, a tekintetünk pár másodpercre összeakadt, de aztán Királyvár népe felé fordultam, és rájuk mosolyogtam. - Aegon a király!

Majd olyasmi történt, amire senki nem számított. Egy nagy robbanás, és mindent hatalmas porfelhő lepett el. Emberek kerültek a levegőbe és estek vissza a földre, sokan pedig menekülni próbáltak. Egy sárkány... egy sárkány okozza ezt a felfordulást, de vajon melyik? Biztos nem Teraena az, a sárkányom. Ez nagyobb egy kicsivel, de a színét nem látom.

Alicent jelent meg előttünk, miközben védeni próbált minket, de egy sárkánynál nem elég, ha az egész testével védeni próbál minket. Aegon egyből megragadta a karomat, mire rákaptam a tekintetemet, de ő csak a sárkányt figyelte.

Aztán a porfelhő eltűnt, a sárkány pedig megmutatta magát. Meleys volt az, a Vörös Királynő és lovasa, Rhaenys hercegnő, a Sosemvolt Királynő. A vér dübörgött a fülemben, a gyomrom pedig azért küzdött, hogy ne adja vissza azt, ami benne van. Rhaenys tekintete találkozott az enyémmel, és olyan dühöt és csalódottságot véltem felfedezni benne, hogy ilyet még senkinél nem tapasztaltam. Majd a többieken is végigvezette a tekintetét, miközben büszkének érezte magát, hogy félelmet kelthetett bennünk.

Meleys kitátotta a száját, én pedig felkészültem a halálra, azonban a fenevad szájából fülsüketítő üvöltés tört fel, nem pedig tűz. Azután Rhaenys megpaskolta a sárkányát, megfordította, és repülve távozott a kapun keresztül. Alicent azonnal felénk fordult, majd végigsimított a fia arcán, aztán az enyémen is.

...

A szobámban ültem az ágyamon, miközben szemeztem a tálcán lévő ebédemmel. Ideges voltam, egyszerűen képtelen voltam elhinni a Sárkányveremben történteket. Ez sehogy sem fog jól elsülni. Rhaenys biztosan Sárkánykőre repült. Anyám sosem bocsát meg nekem, ha azt hiszi, hogy elárultam... Remélem, elolvassa a levelem, amiből tudni fogja, hogy továbbra is mellette állok.