Lost in the Fire ||Aegon Targaryen||

17.

Aegon

Selaehra szeret engem, bevallotta. A boldogság most csak úgy kering az egész testemben. De ettől függetlenül nem szabad megfeledkeznem a kötelességeimről. Foglalkozok a népemmel és az udvarban élőkkel. Valamint Sel megígérte, hogy ma megnézi a patkányfogókat, hátha be tudja azonosítani a másik tettest, aki a gyilkosságért felelős.

A hölgyemet levezettem a vár aljára a tömlöcökhöz, ahol az összes patkányfogó szűkösködött. Két őr segítségével egyesével kihozattam őket, de eddig egy sem volt találó. Az emberek pedig egyre jobban fogytak, és kezdtem tartani attól, hogy talán a másik gazember már nem lesz meg. Mi van, ha sikerült elhagynia a várost? Nem lehet... muszáj meglennie!

Selaehra szemei elnyíltak, amikor meglátta a következő férfit. A gyomrára szorította a kezét, és közelebb lépett hozzá. A fickó összeszűkült szemekkel méregette a feleségemet, majd a tekintete rám vándorolt. Újra Selre nézett, aki idegességében piszkálni kezdte a gyűrűit az ujjain.

- Szerintem... szerintem ő az. - mondta elvékonyult hangon, és rám emelte bíbor tekintetét. Aztán összeszorította a szemeit, mire a homlokán barázdák jelentek meg az erős koncentrációtól. - Igen, ő lesz az.

- Biztos vagy benne, kedvesem? - kérdeztem, ő pedig határozottan bólintott és visszafordult a patkányfogó felé.

A férfi gúnyosan a feleségemre mosolygott, majd hirtelen kutya módjára ráugatott, mire Selaehra egy kicsit megugrott. Erre a patkányfogó őrülten röhögni kezdett, de ekkor olyasmi történt egy pillanat alatt, amire nem számítottam. Sel mintha egy pillanat alatt kifordult volna magából, a szoknyája alá nyúlt, és egy tőrt kapott elő. Mire lefogtam volna, ő addigra beleállította az éles fegyvert a férfi jobb szemébe, mire az azonnal elernyedt az őrök szorításában.

Megragadtam a feleségem karjait, mielőtt újra valami olyasmit tenne, amire nem számítunk, de ő nem ellenkezett. Csupán dühösen fújtatott, levegőért kapkodva, majd kitört belőle a zokogás. Összecsuklott volna, ha nem tartom meg, így aztán szorosan magamhoz öleltem.

- Akasszátok ki a várfalra, hogy mindenki lássa! Ne, a tőrt mindenféleképpen hagyjátok benne! - szóltam rá a lovagra, aki éppen ki akarta szedni a szúróeszközt a halott patkányfogó fejéből. Az bólintott, majd a társa segítségével elhurcibálták innen.

Felkísértem a hölgyemet a hálótermünkbe - mivel azt már közösen használjuk -, és egy lavór vízben lesikáltam a kezéről a vért, ami kissé már rá volt száradva. Selaehra pislogás nélkül figyelte a mozdulataimat, én pedig néha-néha rápillantottam. Olyankor küldtem felé egy halvány mosolyt, de ő ezt nem viszonozta, ugyanúgy meredten bámult továbbra is.

- Készen vagy. - jelentettem ki egyszer csak, majd megtöröltem a kezemet, azután pedig az övét is.

- Ne haragudj! - sütötte le a lány a szemeit bánkódva. - Nem kellett volna így reagálnom, csak... nem tudom. Annyira felkavart, ahogy felismertem és... eszembe jutott, hogy mit tettek Jaehaerysszel

- Semmi gond. Egyébként is fel akartam akasztatni, azt akartam, hogy szenvedjen. De mindegy, meghalt és ez a lényeg. A Hét pokol legalján fog égni. - próbáltam biztatni, mire ő egy aprót bólintott. - Most pedig mosolyogj, virágszálam! Olyankor vagy a legszebb!

Senki nem állta ki, hogy ne nézze meg a felakasztott patkányfogót. Nagyapám nem igazán volt elragadtatva miatta, de nem érdekelt a véleménye. Amióta király lettem, megmondja, mit csináljak és állandóan kioktat minden döntésemről. Viszont mostantól szarok rá. Én vagyok a király, én döntök, nem pedig ő.