Lost in the Fire ||Aegon Targaryen||

15.

Egy nap... Két nap... Három nap... Majd egy hét is eltelik, a helyzet pedig változatlan. Aegonnal a kapcsolatunk minden nap változatos, hol pozitív, hol negatív értelemben. A bennünk szunnyadó feszültség bármelyik pillanatban kitörhet, akár egy vulkán, melyhez a legkisebb rezdülés is elég. Ez egyikünknek sem tesz jót, ezt mindketten tudjuk, de valami folytán nem tudunk nagyon sok mindenben megegyezni. Így ismét kezdtük kerülni egymást, mint régen.

Királynéként mindig elvégeztem a feladataimat eddig, de mintha senkinek fel sem tűnne, csupán a létezésem sem. És ez az eltelt napok alatt kezdett igazán feltűnni. Azt tudtam eddig is, hogy a szavaim nem sokat érnek, de most már olyan, mintha itt sem lennék.

Estefelé járt már, szinte mindenki a szobájában tartózkodott. Én is arrafelé tartottam, amikor két férfit pillantottam meg a folyosó közepén. Az egyik fáklyát fogott a kezében, a másik pedig egy ketrecet - pontosabban csaptád - és egy kutya is volt velük. Patkányfogók. Helaena pár napja kijelentette, hogy egyre jobban tart a rágcsálóktól, amit teljesen megértek, ugyanis mostanában egészen jól elszaporodtak. Ezt jelentettem Aegonnak, ő pedig patkányfogókat rendelt a várba. Csakhogy ez a két férfi elég furcsán mozgott, ami nekem gyanús volt...

- Ez csak a királyné. Ő nem jelent fenyegetést. - mondta a nagyobb darab a másiknak, de gondolom azt hitte, nem hallom, csakhogy tévedett.
Összeszűkítettem a szemeimet, miközben elfogott egy furcsa érzés, amikor a patkányfogók elindultak a másik irányba.

Ekkor megértettem... Hel nem a patkányoktól fél, hanem a patkányfogóktól. Ez egy újabb álma, csak nem tudom, miről szólhat. De az az egy biztos, ennek a két férfinak köze van hozzá. Ha viszont tényleg, akkor valaki veszélyben van.

Aegon... Istenekre, meg kell találnom Aegont!

Felkaptam a szoknyámat, és rohanni kezdtem, hogy mihamarabb megtaláljam a férjemet. Azonban akármelyik szobába berontottam, ahol megfordulhatott, sehol sem találtam. Végül a tróntermet néztem meg utoljára, ahol viszont ott volt. Ott ült a Vastrónon, méghozzá nem is egyedül. Azok a lovagok vették körül, akikkel olyan jót szokott szórakozni. Közben bort iszogattak és kacarásztak. De szerencsére voltak itt őrök is, akik meg tudják védeni őt, ha tényleg veszély fenyegetné. Mert nem hiszem, hogy a Királyi Testőrség lovagjaival sokra menne, akik szintén leitták magukat a sárga földig.

- Drága feleségem! - tárta szét a karját a király, miután pár perc után feltűnt neki, hogy ott állok tőle nem messze. - Kérsz te is egy pohárral? De attól tartok... hogy az én poharamból kell innod, mert már nincs több. - nevetett, de a komoly tekintetem azonnal elhallgattatta.

- Attól tartok, hogy veszélyben vagyunk. - mondtam, erre ő újra nevetésben tört ki. - Nem viccelek, Aegon.

- Ugyan, kedvesem, mitől lennénk veszélyben? Mindenhol őrök vannak, senki nem tud bejutni a Vörös Toronyba. - legyintett, és fenékig ürítette a kupáját. Én ekkor kikaptam a kezéből azt, majd erősen a földhöz vágtam, aztán megragadtam a felsőjét.

- Senkinek nem kellett bejutnia, ha már eleve bent voltak, te iszákos! - engedtem el, miközben kicsit ellöktem magamtól, így Aegon megingott, de végül megtalálta az egyensúlyát.

- Kikről beszélsz akkor? Kik azok, akik szerinted veszélyt jelentenek ránk a váron belül? - vonta fel a szemöldökét, de láttam rajta, hogy nem sok kell ahhoz, hogy kitörjön belőle a nevetés.

- A patkányfogók. - erre Aegon felhorkantva legyintett.

- Pont ők azok, akik semmit nem tudnak csinálni. - vonta meg a vállát, mire már emeltem volna a kezemet, hogy felpofozzam, de inkább meggondoltam magam. Helyette sarkon fordultam, és elhagytam a tróntermet.