𝓦𝓪𝔂𝓵𝓮𝓷: A legenda úgy tartja, Tüphón leszármazottai vagyunk.
𝓝𝓸𝓮𝓵𝓵𝓮: A legenda úgy tartja, leszarom, honnan származtok, Madden.
𝓦𝓪𝔂𝓵𝓮𝓷 𝓜𝓪𝓭𝓭𝓮𝓷 heves természetű, konok, ebből fakadóan nem szívleli az anyja választását. Úgy véli...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Még sosem ijesztettem halálra lányokat, ám kemény tíz perccel ezelőtt ez megtörtént. Nem számítottam rá, hogy hajnalban bárkivel összefuthatok, így elmentem futni. Gondoltam, fura lenne meztelenül, esetleg oroszlánalakban becsörtetni a csendes házba, úgyhogy a kígyót választottam. Mivel az öt faj mind jelen van bennem, mindig igyekszem a legoptimálisabbat kiválasztani. Az ablakot nem hagytam nyitva, ugyanis bekapcsoltam a klímát, hogy ne dögöljek bele a melegbe, szóval madárként nem repülhettem be. Valószínűleg egy bika patája hangos lenne, míg az oroszlán a termetéből adódóan mindent leverne. Farkasként meg nem szeretek közlekedni, úgy csak futni járok, mert könnyebb, mint az oroszlán. Szóval így történt, hogy kígyóként csusszantam be az ajtón. Noelle meg totál összefosta magát, amit tulajdonképpen nem értek. Elképzelhetetlennek tartom, hogy sosem futott még össze az utcán hozzám hasonlókkal. Az éjszaka közepén is találkoztam pár alakkal. Ez teljesen megszokott, így valami más áll a háttérben.
Sóhajtva rázom a fejem. Felöltöztem, most mérgesen szedem a csaj által összetört pohár szilánkjait. Puszta kézzel, mert minden áron fel szeretném nyársalni a tenyerem. Szerencsére hamar elkészülök, és még a seprűt is megtalálom.
A kukába halmozom a szilánkokat, majd felsétálok a lépcsőn. Noelle szobája előtt azonban megtorpanok. Elcsodálkozom a keserves síráson, ami kiszűrődik odabentről. Várok pár másodpercet, végül győz a lelkiismertem. Bekopogok. Hallgatózom, válasz nem érkezik, így kelletlenül, félve attól, hogy leordítja a fejem, de megismétlem.
Csend. Még több csend, aztán egy pici mozgás szipogással vegyítve.
Úgy döntök, leszarom, és engedély nélkül benyitok. A kíváncsiságom kíméletlenül hajt. Behajtom az ajtót, utána szembe fordulok a döbbent lánnyal. Kitágult szemmel néz rám, a sok sírástól feldagadt a szeme, világosbarna írisze sokkal sötétebbnek hat. Az arca piros, mint valami paradicsom.
– Hallottad, hogy szabad? – kérdezi az orrát törölgetve. Próbál erősnek tűnni, de egyértelműen szarul fest. Nem hazudok, ha azt mondom, megsajnáltam. Már akkor, amikor meghallottam bőgni.
– Nem – felelem kimérten. – Hallottam, hogy sírsz. Csak el akartam mondani, nem szándékosan hoztam rád a frászt.
– Kedves tőled – mormogja alig hallatóan. – Akkor mehetsz is!
– Miért ijedtél meg ennyire? – kérdem hezitálva. Ugyan az utamra bocsátott, viszont én annál makacsabb vagyok. Szeretek válaszokat kapni, főleg, amennyiben én okozom a gondot.
– Nem rád tartozik – közli, majd lepillant a lábára, összefontja a karját maga előtt, ettől még elesettebbnek tűnik. Csodálkozva méregetem a rózsaszín unikornisokkal ellátott kezeslábasát, próbálom összerakni a képet. Eddig azt hittem, egyidősek vagyunk. Máris kételkedem a rémült zokogás és a pizsi láttán. Olyan kislányos, de nem tagadom, egész aranyos.
