𝓦𝓪𝔂𝓵𝓮𝓷: A legenda úgy tartja, Tüphón leszármazottai vagyunk.
𝓝𝓸𝓮𝓵𝓵𝓮: A legenda úgy tartja, leszarom, honnan származtok, Madden.
𝓦𝓪𝔂𝓵𝓮𝓷 𝓜𝓪𝓭𝓭𝓮𝓷 heves természetű, konok, ebből fakadóan nem szívleli az anyja választását. Úgy véli...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Roppant idegesen ülök a franciaágyon. Egyáltalán nincs ínyemre számonkérni az öcsém, de sejtem, nincs más választásunk. Amennyiben tényleg látott minket ma reggel, jogosan hiheti, hogy összeszűrtük a levet. Holott ilyesmiről szó sincs, mindössze valamiért úgy gondolta az alvó énem, király dolog rámászni Waylenre. Sosem vallanám be hangosan, viszont tényleg az. Hosszú ideje nem aludtam ennyire mélyen.
Nem véletlen igyekeztem hallgatni egész délelőtt, valahogy dűlőre kellett jutnom ezekkel a fura tapasztalatokkal. Soha nem kerültem még ennyire közel egy sráchoz sem, és ez kicsit megrémisztett. Közben tudom, ez nem a világvége. Valóban nem történt köztünk semmi, egy véletlen folytán keveredtem a közelébe, öntudatlanul bújtam oda hozzá, mégis kínos. Akárhányszor felidézem a bőre forróságát, vöröslik a fejem: a méregtől és a pírtól egyszerre, hiszen... a fenébe is! Hosszú ideje féltem az érintésektől, most pedig megtapasztaltam valami ahhoz hasonlót, ami abszolút nem rossz. Sőt, kellemes!
Az agyam viszont pontosan tudja, ennek semmi jelentősége. Waylen még mindig a mostohatestvérem, szóval teljességgel lényegtelen, mennyire jó érzés rajta feküdni. Sosem történhet meg újra. Normális, hogy ez még annál is jobban kiborít, mint illene? Végeláthatatlannak tűnő évek után jutok el idáig, végre képes vagyok elviselni egy férfi érintését, erre pont azét, akivel egyáltalán nem is kellene érintkeznem. Tévedésből sem. Ennyire nyomorék is csak én lehetek.
– Sokáig olvasol még, vagy megejthetjük végre, amit kéne? – Waylen nyugodt hangja szakít ki a merengésből, és rájövök: valóban van egy könyv a kezemben, ám egy sort sem fogok fel belőle. Kiváló!
Bólintok, és feltápászkodom az ágyról. Megigazgatom a kezeslábasom, aztán követem a srácot kifele. Idegesen ülök le Cameron mellé, hiszen eddig készültem a nagy beszélgetésre. Egész délután, míg a városban sétálgattunk ezen agyaltam, de azóta sem találtam ki, hogyan kezdhetnénk ennek neki.
Waylen leereszkedik Cam másik oldalára, mire a fiú felváltva kapkodni kezdi köztünk a tekintetét.
– Igen? – kérdezi néhány pillanat múlva. – Most fogjátok közölni velem, hogy titokban dugtok?
– A picsába, Cam! – csattanok fel zabolátlanul. – Nem csinálunk ilyet!
– Meglepődnék – sandít rám.
– Miből gondolod ezt? – csatlakozik Waylen is az eddig elég szarul kezdődő beszélgetéshez.
– Reggel benéztem hozzátok – hunyorog felém. – Láttam, amit láttam! Nem vagyok hülye, srácok. Szóval mit kapok cserébe azért, ha megőrzöm a kis titkotok?
– De nincs titok – közli vele a kék szemű. – Amit láttál, az csak a véletlen műve...
– Ez elég gyenge indok – oszt ki egy lesajnáló pillantást az öcsém. – Bizonygathatjátok, de már meggyőződtem az ellenkezőjéről, úgyhogy rátérhetünk a tárgyalásra. Vagy akár holnap kezdhetem ezzel a reggelinél...
