𝓦𝓪𝔂𝓵𝓮𝓷: A legenda úgy tartja, Tüphón leszármazottai vagyunk.
𝓝𝓸𝓮𝓵𝓵𝓮: A legenda úgy tartja, leszarom, honnan származtok, Madden.
𝓦𝓪𝔂𝓵𝓮𝓷 𝓜𝓪𝓭𝓭𝓮𝓷 heves természetű, konok, ebből fakadóan nem szívleli az anyja választását. Úgy véli...
Oops! Ang larawang ito ay hindi sumusunod sa aming mga alituntunin sa nilalaman. Upang magpatuloy sa pag-publish, subukan itong alisin o mag-upload ng bago.
Nem kedvelem a medvéket.
Erre az egyszerű tényre először akkor jöttem rá, amikor tizenkét éves koromban állatkertben jártam, és az anyám azzal viccelődött, hogy akár ott is hagyhatna közöttük. Biztos, megállnám a helyem medvebocsként, mert annyira cuki vagyok, akár Micimackó.
Sosem voltam kövér, se falánk, így nem értettem az összefüggést. Anya valószínűleg csak kedveskedni akart, ahogy az élete nagy részében mindig. Mondhatni, ez bele van kódolva a DNS-ébe. Ebből fakadóan feltételezem, talán az apámra üthettem. Persze biztosan nem tudhatom. Nem ismerem őt.
Azonban egy dologban biztos vagyok: ez a kibaszott medvecsalád nem túl bizalomgerjesztő az előttem lógó festményen. Még degradálónak is mondanám, ha nem tudnám, hogy egy ember házában járok.
Fintorogva fordulok körbe. A szemem bejárja a világos színekben pompázó nappalit, majd végigsiklik a többi méregdrágának tűnő műtárgyon. A sarokban egy kőből faragott elefánt pislog rám, felette két kisebb kép antilopokról. Balra tőle pár madaras fotó. A túloldalon még pár tucat állatos tárgy és festmény. Kerülget a hányinger, kezdem megérteni, miért ment hozzá az anyám az új férjéhez. A fickó különösen vonzódhat a természethez, az állatokhoz, azaz a fajtánkhoz is.
Persze a szó szoros értelmében nem állatok vagyunk. Mindössze olyan lények, akik képesek azokká változni. Amolyan alakváltók, mint a filmekben a vérfarkasok, csak minket nem kerget az őrületbe a telihold. Akár kellemesnek is hazudhatnám a helyzetet, de nem fogom. A társadalmat megosztja a létezésünk. Röviden: vannak, akik kedvelnek és vannak, akik nem.
Felsóhajtok. Hamar ráunok a bolyhos, hófehér szőnyeg pásztázására, és nagy ívben kikerülöm, nehogy a cipőm talpa nyomot hagyjon rajta. Egyelőre csak egyszer találkoztam anya új pasijával, így nem tudhatom, mennyire tisztaságmániás. Jobb lesz, ha nem koszolom össze az ügyvéd úr drága szőnyegét. Még a végén beperel, aztán börtöntetkót kell varratnom holmi rózsákkal meg halálfejekkel.
Átszelem a teret, végigmegyek a széles folyosón, kiérek a hallba vagy előszobába. Franc se tudja, minek nevezzem, hiszen akkora, mint a Jacksonville-i házunk. Talán az előtér találóbb lenne, bár vannak itt kanapék, komódok, meg egy lépcső, nem messze a bejárattól. Kétszárnyú ajtó. Nem holmi csicskáknak és szegényeknek való bejárati ajtó. Kiválóan be lehet vonulni rajta, az előbb már kipróbáltam.
Végül felcaplatok a lépcsőn, miközben megbámulom a falra függesztett ősökről készült festményeket. Igyekszem nem tudomást venni róluk, de úgy érzem, minden lépésem árgus szemekkel figyelik. Igyekszem tudatosítani magamban, hogy nem a Harry Potterben vagyok, így nem fognak becsmérelni, hiába tolakodtam be a személyes terükbe.
Minden helyiségbe pofátlanul nyitok be. Nem különösebben törődöm azzal, hogy most járok itt először. Úgyis itt fogok lakni, illene ismernem a járást, így nem szégyenlősködöm, mindent bunkó módon megbámulok, és sűrűn forgatom a szemem a tehetősség láttán.
