𝓦𝓪𝔂𝓵𝓮𝓷: A legenda úgy tartja, Tüphón leszármazottai vagyunk.
𝓝𝓸𝓮𝓵𝓵𝓮: A legenda úgy tartja, leszarom, honnan származtok, Madden.
𝓦𝓪𝔂𝓵𝓮𝓷 𝓜𝓪𝓭𝓭𝓮𝓷 heves természetű, konok, ebből fakadóan nem szívleli az anyja választását. Úgy véli...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az ablakpárkányra támaszkodva bámulom a félkör alakú holdat. Sóhajtva gyújtom meg a régóta őrzött cigarettám, és mélyet szívok belőle, miközben azon tűnődöm, ideje volna előjönnöm a rejtekhelyemről. Majd' megfulladok, a dohány már száraz, még szar íze is van, de éppen nem érdekel. Ideje, hogy elfogyjon.
Az elmúlt három hétben minden éjszaka elszívtam egyet. Ez az utolsó szál. Azzal áltatom magam, hogy ezzel lezárom azt a szörnyű estét, amikor vad érzelmitöltettől megőrülve elmondtam Waylen Maddennek a féltve őrzött titkomat, ami igazándiból nem is az. Mindenki tudja, mi történt velem. Az már egy másik kérdés, hogy senki sem hisz nekem. Se a rendőrség, se a tulajdon apám. Annyival tudta le a dolgot, hogy elküldött pszichológushoz. Ennek már három éve, mégsem segít.
Minden alkalmat megragad az agyam a szörnyű emlékek elém vetítésére, mintha muszáj lenne. Kísért az egész, és bármennyire igyekszem, nem tudom kitörölni őket. Bennem élnek, a testem közepén hordozom egy súlyos téglaként.
Még az a rohadt pszichológus is szkeptikusan áll hozzám. Minden alkalommal rákérdez, biztosan megtörtént-e, vagy csak ki akartam tűnni. Minden bizonnyal ezzel akartam kitűnni. Véletlenül sem arra vágytam akkoriban, mint az összes korombeli tizenöt éves. Barátokra, pasikra, bulikra, piára, rendbontásra és szeretetre. Nincsen feltűnési viszketegségem, abban az időben sem volt. Aztán megerőszakolt egy fidius. Egy olyan kígyóvérű, aki túlságosan közel áll a családunkhoz.
Természetesen mindent tagadott, rólam pedig elterjedt a pletyka, hogy hazug vagyok. Azóta is összesúgnak a hátam mögött, így elvonultam. Elvonultam, és azóta is elvonulok. Amíg a szobámban vagyok, nincsen veszély, de amint kimegyek, rám talál a paranoiám.
Lényegében ezért akadtam ki Waylenre is az első találkozásunk alkalmával. Ha nyakig felöltözve lépek be, talán visszafogottabban viselkedem. Nem így történt, úgyhogy már mindegy. A srác letett arról, hogy szóba álljon velem, konkrétan csak vacsoránál találkozunk. Akkor sem beszélgetünk, mert felesleges. Amolyan néma egyezséget kötöttünk azon a borzalmas estén, ahol megelevenedett előttem a múltam.
Mélyet szívok a cigiből, égeti a tüdőm. Kifújom az ablakon, a füstöt messzire viszi a szél. Egy ideig figyelem a kavargását, tetszik a látvány, megvan a maga hangulata. A gondolataim is úgy szállnak tova, mint a fehér füst, és megint azon a három héttel ezelőtti éjszakán találom magam.
– Én... Engem... engem... meg-megerőszakoltak tizenöt éves koromban. – Vonakodva nyögöm ki. Magam sem értem, miért árulom el, de megteszem. Talán túl nagy hatást gyakorolt rám az ölelésével. Még sosem állt ki értem senki, még sosem törődött velem így senki, így valamelyest két pánikroham között meghatódom.
– Értem. – Waylen döbbenten fürkészi az arcom, igyekszik kitalálni, igazat beszélek-e. Ismerem már ezt a fajta megilletődött hallgatást. Ezután érkezik a visszafogott, lekezelő nevetés vagy a szemforgatás.
