1. Riovaggio Story 1. Könyv - A Maffia Kapujában (18+)

19. Kalitka

Eiko szíve még mindig szaporán vert, ugyanakkor reménykedett benne, hogy Adam megértő lesz. Amikor hoztak neki ebédet, képes volt megenni mind, és ettől nagyon boldog volt. Olasz ételt kapott, frisset és finomat. Lehetséges lenne, hogy még mindig Olaszországban van. Még vissza is mehetne hozzájuk. Gyorsan elvetette. Hiába vágyott vissza, tudta, hogy jól döntött. Még ha Adam jelenleg nem is engedte meg neki. Kopogás hangzott. Eiko letette az ételes dobozt az apró asztalra és szabadot kiáltott.

A nő kezében bot volt. Őszes haja szigorú kontyba volt fogva. Egy tradicionális japán kimonóban volt. Eiko viszont ahogy meglátta majdnem felsikoltott és felemelkedett. A nő elképesztő módon hasonlított az anyjára. És azt hitte pár pillanatig, hogy ő az, amíg el nem mosolyodott. Ez a mosoly hideg volt, nem szőtte át az anyja szeretete. És Eiko már ennyiből tudta, hogy nem ő az. Lesütötte a szemét és keserűen összepréselte a száját. Sírni akart, mert azt hitte egy pillanatra, hogy az anyja életben volt. Végül elnyomta a késztetését. Megkeményítette a szívét és kihúzta magát.

– Nagyon jó. Látszik, hogy a vér nem válik vízzé. Benned él a fegyelem és a tartás.

A nő oda lépkedett az asztalhoz aztán leült vele szemben. Finoman egymásra helyezte a kezét.

– A hírek ellenére mégis anyádra ütöttél és nem az ostoba, forró vérű apádra.

Eiko nem akart hallani az apjáról. Előre szegezte a tekintetét.

– Volt idő, amikor azt a vonalat követtem és hirtelen hoztam életre szóló döntéseket – mondta végül kis gondolkodás után.

Hinako szemében elégedettség csillant és a kezével dörzsölte a másik kezét.

– Jó. Felelősséget vállalsz a tetteidért és ha jól látom elismered a hibáidat.

Eiko biccentett.

– Mesélj az olaszokról. Valóban olyan jól bánnak veled, hogy vissza akarsz menni hozzájuk? – hajolt közelebb.

– Igen. Jobban is, mint ahogy megérdemelném. Kedvesek, egyenesek...

– ...és te miattuk döntöttél úgy, hogy maradsz tanulni, igaz?

Eiko elmerengett a kérdésen. Hinako pedig nem sürgette, kíváncsian várt.

– Nem miattuk – mondta végül a lány nehéz szívvel. – Azt mondogattam magamnak, hogy miattuk akarok maradni, hogy segíthessek nekik. De azt hiszem, ez nem egészen így van. Egyszerűen hasznosnak és erősnek akarom érezni magam. Kontrollt szeretnék gyakorolni a képességeim felett, ha nehéz helyzetbe kerülök. Nem akarok többé hangya lenni, akit eltaposnak. Nem akarok többé félni. Szeretnék... felkészült lenni, amikor vihar jön. És meg akarom tanulni mit tehetek akkor a rettegés helyett.

Hinako a botjával koppantott.

– Meglehetősen bölcs szavak ezek egy olyan közegből érkező idegentől, aki férfiak figyelmével mérte a maga értékét.

Így volt. Eiko jól tudta. Mélyet sóhajtott és biccentett.

– Egy valamit megtanultam az utcán: nem akarok többé függeni senkitől.

– Akkor miért akarsz visszatérni a Riovaggiokhoz? – kérdezte Hinako.

Eiko szíve szaporábban kezdett dobogni, ahogy beugrottak neki az ismerős, barátságos arcok, akik mind ott voltak vele, amikor senki sem.

– Mindenki tartozni akar valahová, ahol jól érzi magát. Én közöttük leltem otthonra és nem akarok megválni tőlük. Ők a családom.

Hinako komoran nézett rá.