Álmok fogságában | mia cara II.

huszonhárom

∘✩ 23 ✩∘

Nem tudom, mi van velem, de egész nap a sírás határán állok. Reggel, miután belépek a gimi épületébe, az első dolog, amit kiszúrok, az Violet és Sam párosa. Már tanítás előtt nem bírnak magukkal – a szekrényeknél esnek egymásnak, és bármennyire is tudom, hogy csak el kellene fordítanom a fejem, és továbbmennem a folyosón, a szívem mégsem képes olyan könnyen elsiklani az felett, ami egykor a részét képezte.

Szerencsére egyikükkel sincs első órám, így 45 percet nyerek arra, hogy meggyőzzem magam, megerősödtem annyira testileg és lelkileg is, hogy kibírom a napot a jelenlétükben, és nem tör rám a sírás, valahányszor együtt látom őket.

Sajnos ez nem teljesen így történik, de legalább egyszer sem olyan rossz a helyzet, hogy a mosdóba kelljen szaladnom. Itt-ott elmorzsolok néhány könnycseppet, és a szemem szinte állandóan piros, de ezt mindenképp fejlődésnek tudom be. A gyógyuláshoz idő kell, mondogatom magamnak minden egyes alkalommal, amikor eszembe jut mindaz, amit az elmúlt időszakban kellett átélnem. Meg ahhoz is, hogy túl tudjunk lépni a múlt eseményein.

✧

Mivel kihagytam a reggeli erősítést, suli után azonnal az edzőterem felé veszem az irányt. Két órám lenne még az Ethannel való gyakorlás előtt, de úgy döntök, ahelyett, hogy hazamennék, megpróbálom tényleg komolyan venni az én részemet a dologban. És ebbe beletartozik az is, hogy szigorúan betartom mindazt, amit Sasha állított össze nekem: az edzéstervet és az étrendet egyaránt.

Másfél órával később levegőért kapkodva sétálok vissza az öltözőkbe. Nincs időm hazamenni, de zuhanyoznom mindenképp kell, így aztán hideg vizes zsepivel végigtörlöm a karom, a mellkasom és a lábam. Kibontom a hajam a copfból, és megszárítom az izzadt tincseket. Ma este mindenképp megmosom, de a délután további részét még ki kell bírnia.

Miután visszaöltözöm a normális ruhámba, néhány percig a padon ücsörögve bámulok magam elé. Kimerített az erőnléti gyakorlatok sokasága, majd a feladatok végén a sprint, de nem adok magamnak lehetőséget arra, hogy panaszkodjak bármi miatt is. Én választottam a korcsolyát, és tisztában voltam mindazzal, amivel ez a sport járhat. Most már teljesen felesleges visszakoznom.

Kicsivel hamarabb érek a jégcsarnokba, így miután átöltözöm, előveszem a tanulnivalómat. Alig olvasok át pár oldalt, már meg is hallom az edzőm hangját a folyosóról. A szavait nem tudom kivenni, de úgy tetszik, mintha valakinek magyarázna valamit – és lefogadom, hogy az a valaki Ethan.

Gyorsan elpakolom a tanulnivalót, a tükörbe pillantva igazítok egyet a copfomon, és egy mély levegőt véve hagyom el az öltözőt. Izgalom és félelem vegyes érzése fut végig a testemen – tartok az új partneremmel való munkától. Akaratlanul is olyan gondolatok furakodnak be az agyamba, hogy csak hátráltatni fogom, hogy miattam nem fogunk tudni jól együttműködni, és hogy nem leszek a számára elég jó. Elvégre országos bajnok, s ez a cím magában hordozza azt, hogy sokkalta fölöttem áll, és ő aztán nem fog leereszkedni az én szintemre – nekem kell majd felkapaszkodnom hozzá.

– Diana, na végre! – Sasha elégedetten biccent, amikor megpillant. – Pont időben. Ethannek éppen a koreográfiát magyarázom.

A mellette ácsorgó fiúra esik a tekintetem, aki halvány vigyorral az arcán figyel.

– Nem térhetnénk át a gyakorlati részre? – érdeklődik ártatlanul, miközben egy másodpercre sem töri meg a szemkontaktust.

– Mit akarsz gyakorolni, ha nem is tudod a mozdulatokat? – vonom fel a szemöldököm, mire Sasha azonnal reagál.