Álmok fogságában | mia cara II.

huszonegy

∘✩ 21 ✩∘

Sasha hamarosan elenged bennünket, és bár úgy említette, Ethan siet, újdonsült korcsolyapartneremnek ezek szerint mégsem annyira sürgős a dolga, mert megvárja, míg átöltözöm. Nem vagyok a legjobb kedvemben, így komótosan húzom le a lábamról a leggingset, és a hajamat is jó párszor átfésülöm, miután kirángatom belőle a hajgumit. Ha meg akar várni, hadd várjon igazán. Lehet, hogy bunkó vagyok, de jelen pillanatban ez hidegen hagy.

– Még mindig itt vagy? – lépek ki az öltözőből, a táskámmal a vállamon.

Arra számítottam, hogy már rég elment, de nem: a falnak döntött háttal álldogál, és karját keresztbe fonja a mellkasa előtt. Pulcsija ujját feltűrte, ami szabaddá teszi az alkarját, és önkéntelenül is a bőrén futó tetoválásra téved a tekintetem. Valami tövises indaszerű dolog.

– Mondtam, hogy megvárlak. – Ellöki magát a faltól, és tesz egy lépést felém.

– Én meg azt, hogy nem kell – szúrok oda neki, de azért engedelmesen elindulok az oldalán.

Szótlanul lépegetünk egymás mellett, ami nekem egyáltalán nincs ellenemre, neki viszont éppenséggel lehet, hogy igen, mert kisvártatva megszólal.

– A családod olasz származású? – érdeklődik, miközben megtartja nekem az ajtót.

Már vártam, mikor kérdezősködik a vezetéknevemmel kapcsolatban. Kilépek a friss levegőre, és a parkolón átvágva válaszolok neki.

– Hogyne. Miénk az Armani-üzletlánc. – Nem tudom megállni, hogy ne gúnyolódjak vele egy kicsit. Fogalmam sincs, miért vagyok most ilyen, de nem kapja fel a vizet azon, hogy elutasítóan bánok vele.

– Akkor szerezhetnél nekem olyan méregdrága öltönyt. Feketében.

– Csak hülyéskedem, Ethan – forgatom a szemem. Nem hittem volna, hogy minden szavamat elhiszi.

– Ahogyan én is, Diana – teszi rá a hangsúlyt a nevemre.

Magamban fújtatok, és már éppen otthagynám, de megragadja a karom, és nem enged továbbmennem.

– Bocs, nem akartalak felhúzni. –  Az arcomat fürkészi, szája sarkában alig látható mosoly bujkál.

Elfojtok egy sóhajt, és bólintok. Mivel bocsánatot kért, és normálisan kommunikál velem, nekem is ezt kellene tennem ahelyett, hogy sületlenségekkel traktálom őt.

– Élnek családtagjaim Olaszországban, de legfeljebb csak nagyon távoli rokonságban lehetünk a te öltönyös fickóddal.

– És beszélsz is olaszul? – hagyja figyelmen kívül a piszkálódásomat, mire bólintok.

– Nem anyanyelvi szinten, de azért elég jól megy.

– Úgy hallottam, az olasz lányok a legszebbek – közli velem csak úgy a semmiből.

– Nem fogok neked segíteni felszedni senkit sem – lombozom le őt egy pillanat alatt.

– Pedig az adósom vagy – emlékeztet. – Én kisegítelek a versenyen, te pedig ...

– Hékás – vágok közbe összehúzva a szemem –, arról nem volt szó, hogy kérsz valamit cserébe.

– Az apró betűs részt is el kell ám olvasni – kacsint rám, mire meglököm a karját.

– Menj a francba az apró betűiddel.

Továbbhaladok, de pechemre ő is jön. Néhány lépéssel beér, majd mellettem sétálva kérdezősködik tovább.