Álmok fogságában | mia cara II.

harminckettő

∘✩ 32 ✩∘

Az arcát bámulom, agyamban vadul járnak a fogaskerekek.

Te tényleg nem emlékszel.

A bulira.

– Buli? Milyen buli? – Próbálom összerakni az információmorzsákat, de egyszerűen képtelen vagyok egyről a kettőre jutni.

Pár másodpercig szótlanul néz, majd megszólal.

– Ahol összeestél, és...

Úristen. Ez nem lehet.

Arról a buliról beszélt. A buliról, amiben megtudtam, hogy míg a szakítás után én Violetnél kerestem vigaszt, addig a „legjobb barátnőm" az exemmel szórakozott. A buliról, ahol, miután minderről tudomásom lett, az elmém felmondta a szolgálatot.

– Te voltál az, aki a szobába... – Nem találom a hangom ahhoz, hogy befejezzem a mondatot, de nincs is rá szükség.

Ethan biccent, és közelebb lép.

– Még mielőtt összeestél volna – kezdi óvatosan –, beszéltünk pár percet. Megkérdezted tőlem, nem láttam-e a barátnődet. Közben majdnem rám öntötted az italod – mosolyodik el halványan az emléken.

Magam elé bámulok, miközben igyekszem felidézni a buli estéjének minden momentumát. Sajnos nem emlékszem kristálytisztán mindenre, hála a túlzásba vitt alkoholfogyasztásomnak. Csak a szokásos.

– Elveszítettem az eszméletem – motyogom. – Mennyi időre?

– Egy percre, talán. Vagy még annyira sem. Felvittelek egy üres szobába, és szinte azonnal magadhoz is tértél.

A homlokomat masszírozva sóhajtok fel.

– Istenem, annyira kínos ez a beszélgetés.

– Angyalka – nyúl felém, és csupasz karomra teszi a kezét. – Ami történt, azon úgysem tudsz változtatni. Ne rágódj miatta.

– Te tudtad, nem? – támadok rá csak úgy a semmiből. – Amikor Sasha bemutatott minket egymásnak, te felismertél engem.

Csupán biccent.

– Miért nem mondtál semmit? Miért nem mondtad, hogy...

– Hogy már találkoztunk egy buliban, ahol valami annyira hirtelen ért, hogy összeestél tőle? Hogy sírtál, mikor magadhoz tértél? Hogy nem tudtad megmondani a címed, amikor felajánlottam, hogy hazaviszlek?

A cipőm orrát bámulom. Fogalmam sincs, mit mondhatnék.

Ethan az állam alá nyúlva kényszerít, hogy a szemébe nézzek.

– Úgy gondoltam, hátha szégyelled a dolgokat. Nem akartam arra alapozni a közös munkát, ami aznap este történt. Az edződ akkorra már nagy vonalakban felvázolta, miről lenne szó. Tudtam, hogy fontos versenyre készülsz, és szimplán segíteni akartam neked. Nem pedig egy olyan személy lenni, akire ránézve eszedbe jut mindaz, amit a buliban átéltél.

A szavait mérlegelem, és bár még kavarog bennem az átvertség érzése, igazat kell hogy adjak neki. Hiszen jogos az érvelése. El tudom magamról képzelni, hogy teljesen máshogy viszonyulok hozzá amiatt, mert a tanúja volt bizonyos eseményeknek. Nagy a valószínűsége, hogy hideg lettem volna vele, elutasító és zárkózott, hogy nem fogadtam volna el az ajánlatát. Lehet, így volt a legjobb – nem tudni arról, hogy minket egyszer már összesodort az élet.

– Azért mondhattál volna valamit – nyögöm ki nagy nehezen. – Bármit. Te végig tudtad, ki vagyok, nekem pedig fogalmam sem volt semmiről veled kapcsolatban.