Kiscsibe - HyunLix

1. évad - 1. A tiltás létrehoz

- Baba, gyere, idő van! - hallom meg Hyunjin hangját. Igaza van, máris késésben vagyunk.

Hatalmas mosollyal az arcomon ülök mellé a kanapéra. Szőke tincseimet laza kontyba fogtam pár perce, amit ezúttal is alaposan megmaszirkázik. Imádja, ha így hordom a hajamat, nem véletlen esett erre a választásom. - Kezdhetünk? - kérdezi még, de a válaszomat meg sem várva kapcsolja be a kamerát. - Hi Stay! Itt Hyunjin és Felix! - köszön be a live-ba hatalmas mosollyal, én pedig integetni kezdek.

A kommentek azonnal érkeznek is, így esélyünk sincs másfelé terelni a témát, rögtön belecsapunk a válaszolgatásba. Pontosabban a mellettem ülő fekete. Szívesen én is részt vennék a kommunikációban és nem csak biodíszletként ülnék mellette, de ahogy telik az idő, egyre furcsábban érzem magam. Fogalmam sincs, hogy miről folyik épp a beszélgetés, de azt biztosan tudom, hogy ha nem szedem össze magam, itt nagy bajok lesznek. Élő adásban csak nem hányhatom el magam! Mit szólnának a rajongók?

- Hé, Felix, minden oké? - néz rám aggódóan Hyunjin, mikor feltűnik neki a szokatlan viselkedésem. Pontosabban a nem viselkedésem. Hiszen bárgyú vigyorgáson kívül semmit sem csinálok hosszú percek óta.

Kész, nem bírom tovább. Kezem a szám elé teszem és kiszaladok a képből. Egyenesen a mosdó felé veszem az irányt. Mielőtt becsapom magam mögött az ajtót és közelebbi ismeretséget szerzek a klotyóval, még hallom, ahogy Hyunjin utánam szalad. Csak remélem, hogy lezárta a live-ot és nem megy minden élő egyenes adásban. Így is minimum egy bocsánatkérő levelet kell majd írnunk emiatt.

De most az a legkisebb problémám, hogy mi lesz később. Testem küszködve löki ki magából a vacsorámat, az ebédemet és szerintem a reggelimet is.

Pillanatokon belül egy meleg kezet érzek a hátamon. Hyunjin próbál vigasztalni, de sajnos nem sokat segít. Szemeimbe könnyek gyűlnek, nem kapok levegőt és érzem, ahogy a kétségbeesés és a pánik eluralkodik rajtam.

- Ssh, nyugodj meg, túl leszel rajta és nem lesz semmi baj - duruzsolja a fülembe és lassan hajamat kezdi simogatni, miközben magához ölel. Annyira szeretem, amikor ezt csinálja, ez mindig megnyugtat. Ahogy most is kezd hatni ez a fajta édes orvosság. - Jobban vagy? - kérdezi pár perc múlva, amikor már légzésem is kezd csillapodni. Bele sem merek gondolni, hogy milyen féle és fajta testnedvek lehetnek a felsőjén, hála nekem.

- Ühüm - bólintok lassan. Semmi energiám nincs. Nagyon megviseltek az események. Nem is emlékszem rá, hogy mikor voltam utoljára beteg. - Sajnálom - motyogom. Fáj a gondolat, hogy itt ülünk és ez történt. Zavar, hogy a live-ot nem bírtam ki végig, és most jöhet a bocsánatkérés és a magyarázkodás. Arról nem is beszélve, hogy már biztosan elindultak a találgatások, a különféle pletykák és azon sem lepődnék meg, ha ez alatt a röpke 15-20 perc alatt az első cikk is megszületett volna.

Ez azon kevés pillanatok egyike, amikor utálok híres lenni.

- Lix, minden oké? Jól vagy? Mi történt? - hallatszik Chan hangja az ajtóból, mire odakapom a fejem. Basszus, mindenki szem- és/vagy fültanúja volt, ahogy újra találkoztam az elmúlt nap étkezéseivel.

- Ühüm, bocsánat, ha valakit megzavartam vagy felvertem. Biztosan csak egy kis gyomorrontás, semmi extra - válaszolok mosolyt erőltetve az arcomra.

Nem szépítek, nagyon szarul érzem magam, de a legrosszabbon már túl vagyok. Csak össze kell szednem magam és elfelejthetem ezt az egészet.

Aham, meg ahogy én azt elképzeltem.

Említettem, hogy utálok hányni? Nos, azóta az este óta 5 nap telt el. 5 nyomorúságos nap, ami alatt a legváltozatosabb időpontokban és helyzetekben szaladtam újra és újra a mosdóba: közvetlen ébredés után, evés közben vagy éppen táncpróbán. Ami a legjobban zavar, hogy ezzel a többieket is hátráltatom. Klippet kéne forgatnunk, ehelyett azt lessük, mikor hányok megint.

- Yongbok, beszélnünk kell - jön oda a menedzser egy újabb kör után. Nagyot sóhajtok, persze, hogy beszélnünk kell. Igazából már korábbra vártam ezt a pillanatot. - Biztos vagyok benne, hogy te is tudod, hogy ez nem csak egy sima gyomorrontás. Eddig mivel nem akartál elmenni, nem köteleztünk az orvosi vizsgálatra, de már 5 napja tart. A többiek érdeke is, hogy mielőbb kiderüljön, mi van veled. Nem lenne szerencsés, ha mindenki lebetegedne. Ha komoly a baj, megoldjuk nélküled, de az egész Stray Kids nélkül nem lesz klipp.

És igen, helyben vagyunk. Nem engem féltünk, hanem a hírnevet és a határidőt. Hát persze.

Ez is egy olyan pillanat, amikor utálok híres lenni.

De teljesen igaza van, nem lenne jó, ha a többiek is elkapnák. Akármi is ez.

Így hát akármennyire is gyűlölöm a kórházakat és az orvosokat, önként sétálok be a dokihoz, aki a tüneteket meghallva teljes vizsgálatot rendel el, hiszen bármi bajom lehet, egy egyszerű vírustól kezdve a halálos betegségekig minden.

Bevallom, világéletemben rettegtem az orvosoktól és ez most sincs másképp. A legkevésbé sem kellemes hangulatomat tetézi, hogy valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerített hatalmába már akkor, amikor beléptem az épületbe. Nem is tudom melyik a legrosszabb: az, hogy teljesen egyedül vagyok vagy a kellemetlen és kínos vizsgálatok sora.

- Lehetetlen! - kiált fel a doki hosszú órák elteltével. Nos, ha eddig éreztem magam rosszul, ezt hallva egy pillanat alatt pergett le előttem az egész életem. Úgy tudtam, meg fogok halni! - Nővér, kérem, vizsgálják meg újra! Ez teljességgel abszurdum.

- Sajnálom Doktor úr, de már megvizsgáltuk újra. Napközben vettünk másik mintát, magam ellenőriztem, hogy biztosan nem cseréltük össze egy másikkal. Ki se adtam a kezemből, amíg meg nem kezdődött az analízis. Az eredmények valósak, nem tévedtünk.

- De... de... - néz hol a nővérkére, hol a papírra, hol rám. - Magunkra tudnának hagyni kérem? - Igaz, kérdés formájában hangzott el, valójában egy parancs volt, mind a nővérke, mind a szobában várakozó biztonsági őr számára, aki vonakodva, de mégiscsak kisétál a kórteremből. - Felix, kérlek, ne ijedj meg! - kezd bele a mondandójába. Soha nem értettem, miért gondolja azt bárki is, hogy ez a mondat segít bármit is? És itt is van: nem hittem volna, hogy lehetséges, de csak még idegesebb lettem ezt hallva. - A tiltás ellenére lefeküdtetek Hyunjinnal, igaz? - Szavait hallva szinte érzem, ahogy kiszáll belőlem az élet. Nem elég, hogy valóban lefeküdtünk, ami tegyük hozzá, szerződésszegés volt, még ki is derül! Egy ilyen helyzetben! Így is lehet, hogy repülök a csapatból, nem akarom még őt is magammal rántani! - Felix, te terhes vagy.

- He? - bukik ki belőlem a pillanat hevében.

Hogy mit mondott? Terhes? Hát hülye ez? Vagy én emlékszem rosszul és nem az van a lábaim között, amire gondolok?

- Gyermeket vársz Felix - mondja el másképp.

Annyi, de annyi gondolat rohangál és száguldozik most a fejemben, hogy csak tátogni tudok. Aztán csak megtalálom végre a hangomat.

- Igaz, hogy nem én vagyok kettőnk közül az orvos, de arra még én is emlékszem biológia óráról, hogy férfiak nem tudnak teherbe esni. Ez lehetetlen! Lehet, hogy szőke vagyok és egy mihaszna idol, de nem vagyok hülye! - Azt hiszem, teljesen kiakadtam.

És elhangzott az a válasz, amire egyáltalán nem voltam még ez után sem felkészülve:

- Számokkal leírhatatlanul kicsi az esélye, de a történelem során nem te vagy az első eset. Felix, te képes vagy teherbe esni és a jelek szerint ez meg is történt.

Kész. Nekem annyi.