Kiscsibe - HyunLix

2. A tagadással állítasz

- Doktor úr, tudom, hogy köteles a JYP-t mindenről tájékoztatni, de kérem, még ne szóljon nekik! Nem kérek sokat, csupán pár napot, amíg tisztázom magamban ezt az egészet és elbúcsúzom a többiektől. Utána magam fogom elmondani nekik, hogy mi történt.

- Igaz, hogy már tudjuk a rosszullétek valódi okát, de van még néhány eredmény, ami nem érkezett meg. Erre hivatkozva 3 napot tudok neked adni. Utána viszont a saját állásommal is játszom, ezt meg kell értened - néz rám komolyan. Én csak bólintani tudok, persze, hogy értem. Még így is sokat kockáztat miattam. - Tudom, hogy eléggé sokkoltalak már, de tudd, ha nem akarod megtartani, akkor...

- Nem! - kiáltok fel. Nem, hallani sem akarom! Ha nem lesz komoly okom rá, nem fogom elvetetni, ebben biztos vagyok. Képtelen lennék rá. És nem, a szerződésem nem elég ok rá.

- Három nap múlva találkozunk Felix - zárja le a beszélgetést a doki, majd a kórteremből is elmegy.

Mégis mi a francot fogok én most kezdeni?

**

Mire hazaérünk, ránk is sötétedik. Normál esetben megnyugvást kéne éreznem, de az épületet látva csak összébb zsugorodik az idegtől a gyomrom. Gyakorlatilag az ájulás kerülget, amikor kiszállok a kocsiból. Szerencsére a testőröm szorosan mellettem van, így a támogatásával sikerül állva maradnom. Mikor már nem húz annyira a föld, hálásan nézek rá a segítségéért, majd egy mély levegőt véve elindulok befelé.

Amint belépek az ajtón, a többiek szinte varázscsapásra teremnek a szűk folyosóra. Még a cipőmet sem tudom levenni, máris ezer kérdés érkezik. Mind a heten ott állnak, mégis, mind közül Hyunjin a leghangosabb a számomra. Csak őt látom és hallom.

Szívem azonnal összefacsarodik. Őt is tönkre tettem. Ha ez kiderül, nem csak az én jövőmnek lesz vége egy pillanat alatt, hanem az övének is. Nem, semmiképp sem derülhet ki, hogy köze van hozzá.

- Hé, Baba, mondj valamit! Megijesztesz - fogja meg óvatosan az arcomat, mire kibuggyannak a régóta visszatartott könnyeim. - Na, mi a baj, miért sírsz? - törli le ujjával.

- Hyunjin... - nyekergem, majd szó szerint hozzá vágódom és magamhoz szorítom. Jól érezhetően nem készült fel erre, mégis, sikerül megtartania minket, majd ő is átölel és rögtön simogatni kezdi a hátamat.

- Naa, mi a baj? Ennyire rossz hírt kaptál? - kérdezi, mire hangosan felzokogok. Ó, ha tudná...! - Gyere, üljünk le, igyál egy teát és mondj el mindent, oké? - tol el magától pár perc múlva. Arcán halvány mosoly játszik, próbál nyugodtan viselkedni, de kezei halvány remegésén érzem, hogy ez csak egy nekem szóló színjáték. Ezzel szemben az én kezeim jól láthatóan remegnek, mégis, próbálom összekaparni magam és elindulok a kanapé felé. Közben látom, hogy a többiekre is a frászt hoztam a viselkedésemmel.

Én nem tudom, hogy mi történt, de mire észbe kapok, már csak egy félig üres bögre van a kezemben, amelyben a tea is inkább langyos, semmint meleg. Őszintén, fogalmam sincs, hogy hány perc telt el azóta, hogy hazaértem. Ahogy azt sem, hogy mióta bejutottam a nappaliba, mondtam-e bármit, vagy csak bámultam a... a fogalmam sincs, hogy mit. Semmit sem tudok felidézni.

- Hyunjin, gyere, végre reagált! - hallom meg Changbin hangját, mire körbe nézek és öt aggódó szempárral találom magam szemben.

- Kicsim, megijesztettél! - vágódik le elém Hyunjin a földre, miközben kezeivel szorosan megfogja az arcomat és tekintetével rabul ejti az enyémet.

- Hyunjin... tudják - lehelem ki a kínkeserves szavakat. Éppen csak hallhatóak, talán egy légy zümmögése is könnyen elnyomta volna őket, mégis, akinek kellett, hallotta. Hallotta és fel is dolgozta az információt. Még az én lelassult agyam is pontosan érzékeli, hogy milyen gyorsan mennek végbe az arcán a változások: aggodalom, döbbenet, düh, kétségbeesés és mímelt nyugalom, ami ismételten csak nekem szól. Engem hivatott vigasztalni.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj - suttogja.

- Félek - nyögöm ki elcsukló hangon. Nem tudom, hogy az idegtől vagy az áldatlan áldott állapotom miatt, de érzem, ahogy torkomon felkúszik a gyomrom tartalma. Ám ezúttal nem jut feljebb, csak ott tanyázva tetézi szenvedésemet.

- Minden rendben lesz. Amíg nincs olyan, ami egyértelműen lebuktatna minket, te is tudod, hogy nem szólnak bele. Csak ne jusson ki a nyilvánosság felé.

Igaza van.

Csak van egy aprócska probléma: téved.

Hiszen elkéstünk, máris van valami elég egyértelmű dolog, ami le fog minket buktatni.

Vajon hogy reagálna, ha elmondanám neki? Örülne? Vagy őrjöngene és követelné, hogy vetessem el? Esetleg soha többet nem akarna rólam hallani? Szeretem Hyunjint, az életemnél is fontosabb. De tényleg nem tudom, hogy ebben a helyzetben miként reagálna.

Hiszen ez az egész kibaszottul nem normális! Még csak eszembe sem jutott sose, elképzelni sem tudtam volna, nem, hogy feldolgozni ilyen rövid időn belül. És még el is mondani neki.

Nem, ez nekem nem fog menni.

- Felix, mit mondott a doki? Mi bajod van? Csak ez keserített el ennyire? - töri meg a csendet Chan, mire kitörve a gondolataimból nézek fel rá.

"Csak".

Ja, az ő szemszögéből ez nem több, mint egy "csak", hiszen normál esetben a vizsgálatok során annyi derült volna ki, hogy valakivel lefeküdtem. Amivel nem mellesleg ők is pontosan tisztában voltak eddig is.

"Csak".

Igaza van, ez "csak" az egyszerű emberi viselkedés, hiszen mind szerelembe esünk, szexelünk és szaporodunk. Teljesen természetes. Egy férfi és egy nő között.

"Csak".

"Csak" egy probléma van. Én kurvára nem vagyok nő.

- Csak - ismétlem lassan bólintva. Elég, ha csak ennyit tudnak. Így is túl sok. - Egyedül szeretnék lenni - jelentem ki és minden további nélkül, a reakcióikat teljesen figyelmen kívül hagyva állok fel és tűnök el a szobám ajtaja mögött. Amit kivételesen kulcsra is zárok.

- Felix?!

Alig telt el 5 másodperc azóta, hogy bezártam magam mögött az ajtót. És Hyunjin már itt is van.

- Menj el! - kiáltom hisztérikusan, miközben a lelki fájdalomtól görcsbe rándul a testem. Érzem, ahogy a félelem és a pánik kezd eluralkodni az egész lényemen, ahogy egyre nehezebben állok meg a saját lábaimon és csak Ő rá vágyakozom. Hyunjinra. 

Egy pillanatra átfutott az agyamon a gondolat, hogy beengedem és szorosan a karjai közé bújok, de... 

El kell őt engednem. Alig 72 órát kaptam, hogy láthassam őt, hogy szerethessem még egy kicsit. De már abból sincs mind meg. Kevesebb, mint három nap múlva minden kiderül és soha többet nem látjuk egymást.

Nem akarom, de itt az ideje eltaszítanom magamtól. A saját érdekében. Mert csak így tudom megmenteni.

Tagadni fogom, hogy valaha is közünk lett volna egymáshoz "úgy".

Így lesz a legjobb mindenkinek. De leginkább neki biztosan.