Kiscsibe - HyunLix

9. A karma titka: ami körbemegy, körbejön

Eljött ez a nap is: ma indul a gép Koreába, hogy Hyunjin elintézzen mindent, míg a többiek hazatérnek. Még csak éppen, hogy pirkad, de a gondolataim és a bennem felgyülemlett izgalom nem hagy tovább aludni.

Derekamon Hyunjin izmos karjai pihennek. Talán éjszaka nem is mozdultunk meg, hiszen pont ebben a helyzetben aludtunk el. Az elmúlt három napban, mióta megbeszéltük a dolgokat, szinte nem is hagy magamra és éjjelente engem átölelve alszik. Minden percet kihasznál, hogy együtt lehessünk. És én ezért leírhatatlanul hálás vagyok neki.

Óvatosan kimászok az ágyból és a telefonom után kutatva lesek az időre. 4:00, kicsit korán van, de annyira mégsem, alig fél óra múlva a többieknek is kelniük kell, hogy elérjük a gépet.

- Szeretlek - suttogom, majd aprócska csókot lehelek a szája szélére. Egy pillanatra megijedek, hogy megébredt, de csak átfordult a másik oldalára.

A levegőt kifújva osonok ki a szobából. Halk motoszolásomon kívül szinte vágni lehet a csendet a házban, pedig kilencen tartózkodunk benne. Érzékeim kiélesedtek, a padló eddig észrevétlen reccsenése most földöntúli robbanásnak hat minden lépésemnél.

Halkan, hogy a többieket se ébresszem fel, megyek el a számomra legfontosabb emberért, az én drága kislányomért, akiért bármit megtennék bármikor. Őérte még a saját boldogságomat is képes lennék feladni.

- Apu? - motyogja, ahogy kiemelem az ágyából. Nem akarom felkelteni, de ha már ennyivel korábban kidobott magából az ágy, úgy döntöttem, elkezdem őt előbb elkészíteni, hogy ne kelljen rohanni és talán még tudjon aludni egy kicsit tovább is.

- Ssh, aludj Kiscsibe - simogatom meg az arcát, amire egy pillanat sem telik bele és máris mélyen durmol tovább. Máskor biztosan bosszankodnék emiatt, de most kifejezetten örülök, hogy ilyen jó alvókája van és még ezt is átalussza.

Tegnap este már összekészítettem mindkettőnknek egy hátizsákot, a legszükségesebbekkel és a mai ruháját is, így azokra már nincs gondom. Óvatosan, hogy tényleg ne keltsem fel, átöltöztetem, majd visszateszem az ágyába.

A szobából mosolyogva settenkedem ki. Azon sem lepődnék meg, ha ugyanígy alva vinnénk őt a reptérre.

- Jó reggelt! - köszönt csendesen Hyunjin, ahogy kilépek a folyosóra és becsukom magam mögött az ajtót. - Nem voltál mellettem. Annyira rossz volt nélküled kelni. Megijedtem - suttogja a fülembe, miután szorosan magához ölel. Ezt hallva nekem pedig egy pillanatra még a szívem is összefacsarodik.

- Itt vagyok - suttogom a könnyeimet nyelve. - Itt vagyok - simogatom meg a kezeit nyugtatólag, majd kicsit eltolva magamtól adok neki egy reggeli csókot. - Gyere, lassan keltsük a többieket is, ideje elkészülni.

Igaz, mind pasik vagyunk és csak annyi a dolgunk, hogy felöltözünk és fogat mosunk - amit ezúttal Trixie szülői engedéllyel kihagyhat -, attól még rengetegen vagyunk, így tegnap addig győzködtem őket, míg bele nem egyeztek abba, hogy indulás előtt jó másfél órával korábbra időzítsük az ébredést. De ha korábban indulunk, akkor még annyira sem kell amiatt aggódnunk, hogy lekéssük a gépet.

Hiszen minden perc számít.

Miután mind elkészültünk, a még mindig alvó kislányomat a karjaimba veszem, majd mind elindulunk a reptérre.

Mielőtt becsukom magam mögött, egy utolsó pillantásra még visszafordulok az ajtóból és lassan végig pásztázom a szemeimmel a nappalit, a folyosót és a szobák ajtóit. Hiányozni fog ez a hely, hiszen akárhogy nézem, évekig nyújtott menedéket mindentől. Évekig vigyázott ránk és óvta a nyugalmunkat és az életünket.