Kiscsibe - HyunLix

17. Apává válni pár perc, Apának lenni egy élet sem elég

Felix ma végre hazajöhet a kórházból, így mondhatjuk azt is, hogy a mai kis családjuk első napja. Persze ha a gyógyulással töltött időre úgy tekintünk, mintha az lett volna a közös jövőjük -1. és 0. napja. Mert azért valljuk be, elég messziről indultak és eddig csak annyit sikerült elérniük, hogy Trixie megtűri Hyunjint a közelében, egyébként szinte teljesen levegőnek nézi a férfit. De legalább nem csapott ki egy kisebb hisztit akkor sem, amikor megtudta, hogy a saját maga idősebb hasonmása bizony be fog költözni a lakásukba, ha Apa végre elég jól van ahhoz, hogy elhagyja azt a már messziről lehangolónak ható kórtermet, amelyben szó szerint csak tengette az idejét az elmúlt pár hétben.

Így hát Trixie és hat nagybátyja - mert a többieket tiszteletteljesen azzá avanzsálta -, együttes erővel költöztetik haza Felixet és be Hyunjint. Abba a lakásba, amit Amerikába érkezésüket követően saját kezűleg takarítottak ki, hogy az ott lakók ne arra térjenek vissza, hogy a támadás nyomai perverz módon, már-már vigyorogva köszöntik őket, nem felejtve el emlékeztetni rá az újdonsült családot, hogy mi történt ott nem is olyan régen.

A kislány lelkét szinte elfeledett nyugalom tölti el, ahogy kilenced magával átlépi az oly szeretett küszöböt. Két hét telt el azóta, hogy Apa megsebesült. Ez idő alatt persze volt itthon, de sose érezte nyugodtan magát és mindig csak beugrott valamiért, aztán már ment is iskolába vagy a szállodába valamelyik Stray Kids taghoz. Jó volt végre hazatérni és elfoglalnia a szobáját, ami oly sok kellemes emléket őriz.

Hyunjin kíváncsian néz körbe, ahogy belép az előszobába. Valahogy ezidáig nem érezte helyesnek, hogy betegye ide a lábát. Ennek az egyik oka maga Felix hiánya volt. A másik pedig Trixie és a közte lévő, ezidáig szinte semmit sem csökkenő távolság. De végül a harmadik, amely egyben a legutolsó, de talán a legfontosabb is: tisztán akart ide belépni. Tisztán mindenféle káros szenvedélytől és romboló gondolattól. Évekig roncsolta magát testileg és lelkileg egyaránt, így nem meglepő, ha még nem érte el a teljes sikert, de napok óta nem nyúlt semmilyen kábító vagy bódító szerhez és gondolatai is sokkal szebbek, mint akár csak egy héttel ezelőtt. Hiába, ez látszólag még csak aprócska eredmény, mégis elképesztően büszke magára. És persze ismét kifejezhetetlenül hálás a barátainak, akik kézen fogták és elvitték őt a megfelelő szakemberekhez, akikkel mindennap találkozik és segítenek neki feldolgozni a traumáit és figyelmen kívül hagyni a testét még kínzó elvonási tüneteket.

Felix lábai azonban az utcába érve szinte földbe gyökereztek és a házat megpillantva úgy érezte, mintha valamiféle gagyi, mégis nagyon nyúlós pizza feltétes sajt tekeredett volna a végtagjaira és a felsőtestére, és valami olyanhoz próbálják visszarántani, ami pont az ellenkező irányba van, mint az otthona.

Egyáltalán nevezheti még otthonának? Az otthon melegséget és nyugalmat áraszt magából, szeretet érződik a levegőben. És nem utolsó sorban biztonságot nyújt. De az ő otthona elárulta őt. Hiszen nem mentette meg a veszélytől, amikor szüksége lett volna rá. Biztosan képes lesz nyugodtan itt maradni? Itt élni?

Az ajtóhoz közel érve pedig a cipőjének talpa úgy ragad meg egy alig észrevehető távolságra a nyílászárótól, mintha egy tényleg pillanatok alatt kötő ragasztóval kenték volna be azokat. Lelki szemei előtt tisztán látja, ahogy ott fekszik és oldalából dől a vére. Még sebhelye is hirtelen sajogni kezd, pont, mint amikor először magához tért a kórházban. Pedig napok óta nem érezte még csak a nyomát sem, csak a varratszedésnél, amikor az ápoló kissé megkínozta az akkor amúgy is érzékeny bőrfelületet.

- Lixie, minden rendben? - kérdezi anyanyelvükön Chan, aki észreveszi, hogy a szőke tétovázik. Mi több, arcán egyenesen halálfélelem látszik. Így jobbnak látta így megszólítani, hátha az megnyugtatja őt.