Kiscsibe - HyunLix

13. Csak ami szétválik, az egyesülhet

A születés, a halál, a búcsú és a viszontlátás mind-mind az élet talán legfontosabb pillanatai. Mégis, csupán egyetlen rövidke másodpercig tartanak, nem tovább. A köztük lévő idő azonban annál hosszabb és jelentőségteljesebb.

Felixnek sokszor mondták már, hogy neki csak megszületnie volt nehéz, az élet szinte ezüst tálcán tálalja elé a lehetőségeket, amik közül ő kénye és kedve szerint válogathat. Hiszen minden összejött neki, egycsapásra híres lett.

Ja, mert azt csak úgy osztogatják a semmire. Pff, mit neki tizenóra edzés, szünet nélküli éjszakázás és nulla magánélet? Na, ugye. 

Aztán kiszakadt ebből az álomból és egy másikba pottyant, ahol saját családja lehet. Való igaz, azért aztán tényleg semmi különöset nem kellett tennie. Az valóban csak az ölébe pottyant.

De ezzel együtt jött a legnehezebb döntése. A búcsú. Majd kicsit később ismét.

És mikor már azt hitte, végre egyenesben van, jött a rémálom, a halál közeli élmény. A pillanat, amikor szeretett kislánya helyett egy furcsa idegen köszöntötte őt a saját ajtajában és még csak azt sem tudta megkérdezni tőle, hogy segíthet-e valamiben, máris éles fájdalom hasított az oldalába és mindenét elöntötte egy ijesztő vörösség.

A füle zúgott. A világ egyszerre lett elmondhatatlanul zajos és csendes. Az egész teste, minden egyes izma egyetlen pontra koncentrált. Tudta, hogy az fontos. De az agya egyszerűen képtelen volt feldolgozni a szemei által látott és a bőre által érzett dolgot. Nem volt képes kódolni az üzenetet. Azonnal csődöt mondott. Kikapcsolt és kék helyett vörös halált kapott.

Majd ezt az egészet felváltotta valami éles, sikító hang. Pillanatokon belül pedig hangos és fura arctalan alakok rohangáltak körülötte. Akárcsak a hangyák.

A füle működött. A hangokat fogta, de az agya továbbra sem tudta dekódolni az üzenetet.

Mint egy rossz rádiós magnó, ami már nem képes hangot rögzíteni, csak valami fura recsegést.

Ezúttal is tudatlan maradt. De ezúttal sem bánta. Nem is tudta, hogy bánnia kéne bármit is. Tudatát jótékony csend és békés, a karácsonyi izzókhoz hasonló piros és kék fények lepték el. De nem értette. Nem is tettek fel ilyen égőket a lakásukba. Vivien, Trixie, a kislánya melegfehér fényeket kért. És kapott. Azt mondta, hogy a gyertyalángra emlékeztetik őt. Ahogy azt is, hogy jól áll neki ez a szín. Még azt is kikönyörögte, hogy újra szőkítse ki a haját, így egyszerre lehet majd ő a karácsonyi angyalkájuk és az éltető napfényük.

De ezeket lehet, hogy nem is Trixie, hanem Hyunjin mondta. Ő szédítette őt mindig ilyen szép szavakkal. Ő suttogott neki ilyen gyönyörű bókokat. És ő volt, aki egyenesen az egekig emelte mind a testét, mind a lelkét.

Trixie és Hyunjin alakja végül egybeolvadt és már képtelen volt megkülönböztetni őket egymástól. De nem is akarta. Hiszen számára mindketten éppen ugyanúgy fontosak. És az a hasonlóság! Ó, te jó ég, mintha Hyunjin így akart volna rá örökké vigyázni, hogy rábízta a saját kicsi mását. És hogy ne bukjon le azonnal, arra kérte az istenkét, hogy ez az angyalka inkább kislány legyen. De hát a legtökéletesebb tervbe is becsúszik néha egy-egy hiba, így a haja, a hangja, az testalkata, sőt még a természete is ugyanolyan maradt. Bár ez valójában így a legjobb. Hiszen Hyunjin ennek köszönhetően sosem hagyta magára. Mindig ott volt vele. És mindig ott lesz vele.

Hyunjin és Trixie. Trixie és Hyunjin.

Az ő két angyalkája, kik pont ugyanolyan alap szükségletei, mint a légvétel. Nélkülük semmi sem lenne. Vagy legalábbis az egyikőjük mindig ott kell lennie mellette.