Kiscsibe - HyunLix

7. Amiről van egy képed, arra képes vagy

Én... Ez... Mégis mi a fene történt ma?

Először is tegnap megjelent Hyunjin a semmiből. Innentől pedig jött is csőstül a baj.

Hyunjin után ma a többiek is hopp, a kertbe teremtek. Mert miért is ne?

Kicsivel később pedig kiderült a titkom. Sőt, én mondtam el. Te jó ég!

Hyunjin pedig itt hagyott. Mert megtudott mindent. Várható volt.

Na de, hogy alig két órával a kirohanása után visszajön és úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? Bejön, kapok egy észveszejtő csókot, majd mintha mi sem lenne természetes, leül Trixie-vel játszani? Pár perccel később pedig a többiek is követik és olyan hangossá válik az otthonom, mint régen, mikor még mi voltunk a Stray Kids.

Most meg egy ágyban fekszünk, mert hirtelen a szokásos két fő helyett kilencen vagyunk a házban és... És nekem fogalmam sincs miért nem Trixie alszik mellettem Hyunjin helyett.

Én... Szerintem elaludhattam és most hülyeségeket álmodom össze-vissza. Talán mégsem kellett volna az a plusz egy szelet csoki elalvás előtt, megülhette a gyomrom.

Igen, biztosan ez lehet. Reggel kinyitom a szemem és még csak találkozni sem találkoztam egyikőjükkel sem.

Igen, holnap minden a régi lesz.

**

Nos, tényleg minden a régi lett. Csak éppen nem a pár nappal ezelőtti "régi", hanem az 5 évvel ezelőtti "régi". Megint egy házban élünk, mellettem (vagyis reggelre alattam) Hyunjin alszik. Mellőle, majd a szobából kimászva mindenhol cipők, elhagyott ruhadarabok fogadnak, a nappaliban pedig még a tegnap ott maradt poharak, tányérok, rágcsás zacskók. És persze hely híján a fiúk egymás hegyén-hátán fekszenek, lehetetlenebbnél lehetetlenebb pózokban. Pont, mint amikor még fiatalabb korunkban a nappaliban aludtunk el egy-egy görbe este után. Amit persze mindig jó mélyen eltitkoltunk a nyilvánosság elől, hogy valaha is történt volna akárcsak hasonló is. Pff, azt sem tudjuk, mi az az alkohol.

Egyedül Trixie nem illik az akkori képbe.

Mégis, így tökéletes ez az egész.

Eddig is tisztában voltam a ténnyel, hogy valami hiányzik. Ahogy azzal is, hogy ebben a "valamiben" ők is benne vannak. Mégis, talán még magam elől is próbáltam titkolni már csak a tényt is. Sose kerestem őket, sosem néztem utánuk, mióta eljöttem, minden, ami egy kicsit is Koreához kapcsolódott volna, nagy ívben kerültem. Ez alól kivételt a nyelv jelentett, mert azért mégiscsak jó hallani néha, még akkor is, ha Trixie-nek nem a kedvence, így ritkán beszélünk így itthon. Most mégis, napok óta mást sem hallok, csak azt a nyelvet, amely talán a legfontosabb a számomra, mégis, a legnagyobb fájdalmat is okozza. Hiszen hiába a jó gyerekkor, a Stray Kids tagjának lenni volt életem egyik legszebb időszaka. És ez leírhatatlanul hiányzott. Erre csak őket nézve jövök rá, hogy mennyire is.

Nem panaszkodom, Trixie-vel is csodálatos az életünk, nagyon boldog vagyok, de... Mindig ott volt az a bizonyos "de". És most végre úgy érzem, teljes a világom.

- Jó reggelt! - szakít ki a gondolataim közül egy régen oly sokat hallott, és be kell valljam, mai napig imádott hang, melyet két erős kar követ, amik a derekamnál fogva húznak kicsit hátra, a fejével a nyakamhoz bújik, majd ráleheli azt az aprócska, de annál édesebb pihecsókot, amit régen is minden reggel, miután elfogadta az érzéseit. És ahogy akkor is, ezúttal is jóleső borzongás fut végig az egész testemen, szívem ezerrel kezd kalapálni a boldogságtól. Hiszen itt van. Újra az enyém. Most olyan jó minden!

Kár, hogy ez nem maradhat így örökké és én sem hagyhatok mindent szó nélkül.

Még a gondolatától is megremeg a lábam, olyan mértékű fájdalom szalad át a lelkemen.