Sorinne Mallory, a festőnek készülő lány éjszakánként sohasem álmodott, de a tizenhetedik születésnapján ez megváltozik, és jelenetek bontakoznak ki előtte a régmúltból.
Szeptembertől az a srác, aki évekig észre sem vette, hirtelen közeledni kezd fe...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A meccs után Kaylával és Emilyvel megvártuk a csapatot a kijáratnál, aztán odamentünk Tonyhoz, hogy gratuláljunk. Addigra már Grace is odaért, és a nyakába vetette magát.
– Annyira szuper voltál, úgy játszottál, mint egy sztár – búgta bársonyos hangján.
– A srácokkal azt beszéltük, hogy ha nyerünk, beugrunk az Apokalipszisbe ünnepelni – mondta Tony. – Ha meg veszítünk, akkor vigasztalódni – nevetett. – Van kedvetek jönni? – kérdezte. Megremegett a szemöldököm a hely nevének hallatán, mert ismertem: rossz hírű lebuj volt, amit körülbelül csak a festék tartott össze, és elképzelni sem tudtam, Tony mikor fedezte fel magának.
– Hát persze, hogy van, ez nem kérdés! – lelkendezett Grace, mintha csak őt hívták volna meg, és mi ott sem lennénk. – Egy ilyen győzelem után megérdemeltek egy kis bulizást!
– Nekem mindegy – vonta meg a vállát Kayla.
– Nekem is – mondta Emily.
– Akkor megyünk – fordultam Tony felé. – És gratulálunk a győzelmedhez.
– Köszönöm – felelte Tony mosolyogva. Úgy látszik, azért a mélyben még mindig megmaradt ugyanannak a szerény, kedves fiúnak.
Az Apokalipszis nem volt messze, hamar odaért a csapatunk. Az épület kívülről úgy nézett ki, mint egy hatalmas kazán, mert piros-feketére mázolták, szegecses fémajtaja köré pedig élethűnek ható lángnyelveket festettek, mintha tűz csapna ki bentről. Amikor beléptünk, a fapadló megnyikordult a talpunk alatt, és cigarettafüst meg alkoholgőz keveréke csapott meg. A hangszórókból valami alternatív zene szólt, és a feketére festett falakon világvége hangulatú képek lógtak. Egy híres festmény reprodukciója is akadt köztük. Felismertem, mert tanultunk róla rajzszakkörön: Hieronymus Bosch egyik követője festette, és a Purgatóriumot ábrázolta. Ezért járt tőlem a kocsmának egy jó pont. Alaposabban belegondolva az egyetlen jó pont. A repedezett, piros bőrfotelokon és kanapékon még csak pár vendég ült: egy egyetemistának kinéző fiatalokból álló csapat, meg pár gót lány a sarokban, ám most, hogy betódult egy osztálynyi tizenéves, megélénkült a hangulat, a csapos pedig meglepetésében elejtette a rongyot, amivel a poharakat törölgette.
– Csinos kis kulipintyó – jegyezte meg Kayla.
Körbeültünk egy nagyobb asztalt, Grace természetesen Tony mellé ült. Én úgy helyezkedtem el, hogy tökéletes rálátásom nyíljon a festményre. Fogadni mertem volna, hogy én vagyok az egyetlen, aki még egy szórakozóhelyen is csak a festményeket nézi a falon, de nem izgatott, a többiek már úgyis ismertek. Ámulva néztem az alkotó fantáziának ezt a groteszk szüleményét: a szenvedő emberalakokat, a szörnyeket és a kínzások különböző fajtáit. Különösen a központi alakot, egy szinte csak fejből álló lényt, kapu méretű szájával.
Emily tekintete is a képre vándorolt.
– Szerinted léteznek ilyesmik, mint a Tisztítótűz? – szökött ki a számon a kérdés, ami akaratlanul is felötlött bennem.
