Sorinne Mallory, a festőnek készülő lány éjszakánként sohasem álmodott, de a tizenhetedik születésnapján ez megváltozik, és jelenetek bontakoznak ki előtte a régmúltból.
Szeptembertől az a srác, aki évekig észre sem vette, hirtelen közeledni kezd fe...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Mr. Granson kinyitja a magával hozott könyvet, és amikor megtalálja, amit keresett, megszólal:
– Engedjék meg, hogy felolvassam önöknek a kedvenc részemet!
A férfi szerelmes a témába, és azt hiszi, mi is osztozunk a szenvedélyében, így egyre több részletről dönt úgy, hogy felolvassa. Unalmamban fészkelődni kezdek. Néha Anastasiára pillantok, vajon ő is így szenved-e, de végig mozdulatlanul ül. Ha unatkozik is, nem látni rajta.
A gondolataim elkóborolnak. Elkedvetlenít, hogy Thomas szemében nem vagyok szívesen látott vendég. A családja többi tagja sem örül a jelenlétemnek, talán Anastasiát kivéve. Rajta nem érzek kelletlenséget, noha lelkesedésnek sem mutatja jelét. Olyan tisztának és békésnek látszik, mint egy mozdulatlan víztükör. Egyáltalán nem olyasfajta lány, akit én valaha is rejtegetnék. Talán a családja sem őt rejtegeti, hanem azt, ami fent van a toronyban.
Vajon mi lehet abban a toronyszobában? Mi lehet a legfontosabb dolog Thomas számára? Mi olyan fontos, hogy neki szenteli éjjeleit és nappalait? Itt vagyok tőle mindössze pár méterre, és lehet, hogy sosem tudom meg. Töprengésemet az töri meg, hogy a hátam fájni kezd, és elkap a szükség. Minden vágyam nyújtózni egyet, és kimenni, de nem akarom megsérteni Mr. Gransont. Pár perc után azonban arra jutok, hogy nem bírom tovább, összegyűjtöm a bátorságomat, és köhintek.
– Mondani kíván valamit, kisasszony? – kérdezi a férfi.
– Elnézést kérek, amiért félbeszakítom az előadását, de... ki kell mennem az illemhelyre – bököm ki.
Mr. Granson elvörösödik, mintha az efféle szükségleteknek pusztán az említése is sárba rántaná éteri magasságokba emelkedett lelkét.
– Öh, természetesen, menjen csak. Egy szinttel feljebb van, zöld ajtó mögött – mondja kitágult orrcimpával. – Hívok egy cselédet, aki megmutatja.
– Nagyon figyelmes, köszönöm, de biztosan megtalálom magam is – felelem, és bólintását követően elhagyom a termet. Odakinn végre megnyújtózom, és a bizonyos helyiség keresésére indulok. Azonnal megtalálom a lépcsőt, ami azonban csak pár fokból áll, nem nevezném következő szintnek, ami efölött van, de azért fellépdelek rajta. A folyosó girbegurba, további lépcsőfokok vannak itt-ott, elrejtett ajtók és ablakok, és hosszas bolyongás után megbánom, amiért nem kértem cseléd segítségét. Már épp bosszúsan a visszautat fontolgatom, hogy legalább ne tévedjek el, amikor csigalépcsőt veszek észre egy sötét sarokban. Meredeken ível felfelé, és a teteje homályba vész. Lehet, hogy Mr. Granson a tornyot értette következő szint alatt? Teszek egy próbát.
A lépteim alatt megnyikordulnak a fokok, a kezem pedig durva terméskő falat súrol, ahogy elhaladok, és amikor felérek, több díszes, sötétre mázolt ajtó is a szemem elé tárul. Ám a fűzfák és az apró ablakok miatt a fény olyan kevés, hogy képtelen vagyok megállapítani, melyik lehet zöld. A félhomályban mind annak tűnik, ugyanakkor egyik sem. Mindegy, óvatosan benyitok a leginkább zöldnek hatón. A résen át félhomályos, kerek szobácskába látok, melyet úgy telezsúfoltak, hogy lépni is alig lehetne benne. Talán lomtárnak használják, állapítom meg csalódottan. Az egymásra halmozott tárgyaknak csak a körvonalai látszanak a keskeny ablakokon beszűrődő fényben.
