Sorinne Mallory, a festőnek készülő lány éjszakánként sohasem álmodott, de a tizenhetedik születésnapján ez megváltozik, és jelenetek bontakoznak ki előtte a régmúltból.
Szeptembertől az a srác, aki évekig észre sem vette, hirtelen közeledni kezd fe...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Letaglózva álltam a nappali bejáratában, talpig vizesen, és még köszönni is elfelejtettem. Pár pillanatig csak bámultunk egymásra így hárman: anya és Tony rám, én meg Tonyra. Talán azt vártam, hogy kiderüljön, mégsem ő az, csak megtévesztésig hasonlít rá, és valójában egy ufó, mert még ez is hihetőbbnek tűnt, mint az, hogy egyszer csak felbukkan nálunk. Szürreális látomás volt anya mellett ülve a virágos kanapénkon, egy tányér sütit majszolva.
– Szia, Sorinne – köszönt.
– Öm, szia – böktem ki, és pár lépést közelebb mentem, hogy aztán nekidőljek a zongorának, mert valami szilárd támasztékra volt szükségem. A tetején trónoló cserepes növény pár centit arrébb ugrott.
– Anthony azért jött, mert szeretné kölcsönkérni a függvénytáblázatodat – szólalt meg anya. – Azt mondja, holnap dolgozatot ír a csoportja, míg a tiéd csak a jövő héten fog.
Matekon csoportbontásban tanultunk: agyasokra és átlag halandókra voltunk osztva, és Tony persze, hogy az előbbibe tartozott, én meg persze, hogy az utóbbiba. Nem tudtam, hogy a másik csoport mikor ír, de úgy sejtettem, Tony nem a könyv miatt jött el. Anya is sejtelmesen mosolygott.
– Míg megérkeztél, jól elbeszélgettünk a tudomány legújabb felfedezéseiről. Igaz, Tony? – tette hozzá. Tony udvariasan bólintott, de látszott rajta, hogy már szabadulna. – Az önjáró autók állítólag sokkal kevesebb balesetet fognak okozni a jövőben. Ha ez igaz, apádnak új munka után kell majd néznie – nevetett anya fájdalmasan. – Közben megkínáltam egy kis csokis keksszel, ma próbáltam ki a receptet. Nagyon ízlett neki. Csomagolok neked párat, vigyél haza is belőle – fordult Tony felé.
– Nagyon szépen köszönöm, Mrs. Mallory, de igazán nem szükséges.
– Pedig nagyon szívesen adok, három tepsivel lett, nem gondoltam volna, hogy ilyen kiadós.
– Jaj, anya – mosolyogtam, és Tonyhoz fordultam. – Gyere, a könyv fent van a szobámban.
Ő azonnal felpattant, és mellettem termett, én pedig ellöktem magam a zongorától, újabb szökkenésre késztetve a fokföldi ibolyát.
– Addig én becsomagolom a kekszet – hallottam még anyát, mire megszaporáztam a lépteimet.
– Nem a könyvért jöttél, igaz? – kérdeztem, amikor már fent voltunk, és bezártam magunk mögött az ajtómat. Tony leült az ágy szélére, én pedig mellé, az íróasztalom előtti székre. Titokban hálát adtam az égnek, amiért reggel rám tört egy rendrakási roham, és normálisan bevetettem az ágyamat, meg elpakoltam a cuccaimat. Égő lett volna, ha egy kifordított pizsama és pár széthagyott melltartó társaságában kell Tonyval megbeszélnem a dolgokat.
– Nos, tényleg nem – felelte. – Én... hogy is mondjam? Szeretnék magyarázatot adni arra, ami az utóbbi időben történt – mondta, de olyan komoly hangon, hogy nem mertem örülni.
