Sorinne Mallory, a festőnek készülő lány éjszakánként sohasem álmodott, de a tizenhetedik születésnapján ez megváltozik, és jelenetek bontakoznak ki előtte a régmúltból.
Szeptembertől az a srác, aki évekig észre sem vette, hirtelen közeledni kezd fe...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Amikor másnap hajnalban felébredtem, a világom kimozdult a sarkaiból. Ez az álom mindent más megvilágításba helyezett. Elsősorban Sebastient. Hogy átvert a rohadt szemétláda, én pedig hittem neki! De ha igaz, hogy ő a Biblia Sátánként emlegetett bukott angyala, akkor nem lehetett nehéz dolga egy átlagos kamasz fiúval. Dermedten feküdtem az ágyban, lefagyva, megdöbbenve, haragudva, kétségbeesve, és ahogy a plafonra meredtem, azon morfondíroztam, vajon hányszor fog még fenekestől felfordulni az életem?
Felkeltem az ágyból, és mezítláb odaléptem az erkélyajtóhoz. Odakint még pirkadt, de narancssárga csíkok helyett most nehéz felhők borították az eget. Úgy gondoltam, beengedek a rémálmoktól fülledt szobámba egy kis friss levegőt, hátha segít kitisztítani a fejemet. Amint kinyitottam az erkélyajtót, a szél az arcomba süvített, feldagasztotta a függönyöket, aztán végigsöpört a szobámon, felkapva az asztalomon heverő papírokat, hogy a levegőben megkavarva szétszórja őket különböző lehetetlen helyeken, mint például az ágyam fölötti polcon vagy a szőnyegen. Az életem kirakós darabkáit is így zilálta szét az álmom hurrikánja.
Napközben igyekeztem a sulira koncentrálni, és kerültem Sebastient, mint mindig, nehogy a Szolga gyanút fogjon, de most ez jól is jött, mert nem tudtam, mit mondanék neki, vagy hogyan viselkednék vele, ha kettesben maradnánk.
Délután sötét felhők lepték el az eget, és előbb sárgás, túlvilági fényekbe öltözött a világ, aztán jéghideg eső hullott a nyakunkba. Persze én is azon szerencsétlenek közé tartoztam, akik nem vittek magukkal ernyőt, és bőrig áztak. Amikor Sebastien átjött, utánam mindössze pár perccel érkezett. Én dideregve és csöpögő hajjal álltam az ajtóban, míg ő szárazon, elegánsan és esernyőt tartva.
– Kerülj beljebb – mormogtam. Már elhatároztam, egyelőre nem állok elő azzal a kérdéssel, hogy „figyelj már, nem felejtetted el közölni, hogy te vagy a Sátán?". Nyilván nem véletlenül hagyta ki a magyarázataiból. Magamnak kellett kiderítenem, mi folyik itt. Arra jutottam, az lesz a legjobb, ha minél kevesebbet nyitom ki a számat, nehogy olyasmi csusszanjon ki rajta, amivel elárulom magam.
Sebastien viszont beszélgetést kezdeményezett.
– Minden rendben? Jól vagy? – kérdezte, amint belépett, és az ernyőjét összecsukva az előszobai tartóba helyezte. Úgy látszik, feltűnt neki a megváltozott hangulatom.
– Persze, mi baj lenne? – feleltem, de a hangom szörnyen cinikusra sikeredett, és az ajtót is erélyesebben csuktam be a kelleténél.
– Ennek örülök – mondta, de nem úgy nézett ki, mint aki meg lenne győzve. – Álmodtál valamit az éjjel?
– Nem, semmit – mondtam olyan lazán, ahogy csak tudtam, de az orrlyukaim akaratlanul is kitágultak.
– Semmit?
– Igen, jól hallottad, semmit! – harsogtam, és szerettem volna bevarrni a számat.
