Sorinne Mallory, a festőnek készülő lány éjszakánként sohasem álmodott, de a tizenhetedik születésnapján ez megváltozik, és jelenetek bontakoznak ki előtte a régmúltból.
Szeptembertől az a srác, aki évekig észre sem vette, hirtelen közeledni kezd fe...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
A dámanyereg iszonyúan töri a hátsó felemet.
Ahogy unokatestvéremmel, Isabellel a domboldal felé ügetünk, lovaink patája alatt a fű smaragdzölden hajladozik, az ég pedig ragyogóan kéklő kupolaként borul fölénk. Tökéletes nap lenne a lovaglásra és tökéletes a vidámságra, ám a vidámságom halovány, mert a családom nincs velem. Már harmadik hónapja lakom anyám nővérééknél itt, Devonshire-ben, és azóta csak levélben érintkezem a szüleimmel és húgommal. Rémület és kapkodás kísérte az ideutamat, meg megválaszolatlan kérdések, amik csak fájóbbá tették a hiányukat. A rémületem időközben enyhült, ám a honvágyam megmaradt.
Megveregetem a lovam karcsú nyakát. Barna kancámnál szebb ajándékot nem is kaphattam volna nagynénéméktől tizenhatodik születésnapomra.
– Ügessünk – vetem fel Isabelnek.
– Nem tartom jó ötletnek. Nem biztonságos – válaszolja éneklő hangon.
– Ebben a nyeregben kicsavart derékkal ülve nekem is folyton az az érzésem támad, hogy leesek. Legközelebb lovagoljunk ki kényelmes férfinyeregben – javaslom, és alig várom a válaszát.
Isabel rám mered, ahogy sejthető volt.
– Hiszen az illetlenség volna! – hördül föl. – A férfiakat ingerli, ha egy nőt széttárt lábakkal látnak.
– Ha úgyis csak ketten vagyunk itt, miért kínozzuk magunkat dámanyereggel? – vonok vállat.
– Az ember mindig a legváratlanabb alkalmakkor találkozik össze valakivel. Ügyelnünk kell a jó hírünkre, ha férjhez akarunk menni. – Csinos, fekete lovaglóruhájában, fátyolos kalapjában és szarvasbőr kesztyűjében olyan egyenes háttal és büszkén ül, mintha az egész világ szeme tapadna rá, nem csak két varjúé és az enyém. Valóban el van készülve rá, hogy akár a királlyal is összetalálkozhat ezen az eldugott vidéki birtokon. – Azon kívül ügetés közben könnyen elhagyhatjuk a dolgainkat. – Gyorsan ellenőrzi is, megvannak-e még az ékszerei. Különösen az aranyat és a zafírt kedveli, mert véleménye szerint bájosan illik vörösbarna hajához és szürke szeméhez. Az illendőség azt kívánná, hogy nemeslány ne hordjon ékszert, legfeljebb igazgyöngyöt, ám Isabel az etikett ezen megsértése fölött úgy látszik, hajlamos átsiklani.
– Az meg ott micsoda? – kérdezem egy magas kőhalmot megpillantva. Ilyen messzire még sosem kalandoztunk a lovaglásaink során.
– Csak egy régi majorsági épület romja – legyint. – Az jelzi a birtok határát.
– Azon túl mi van?
– A domb lábánál már Blackwell Grange kezdődik.
Tudom, hogy Blackwell Grange-ben a Fenton család lakik, ám mióta itt lakom, még egyik tagjával sem nyílt alkalmam megismerkedni, csak a templomban szoktam látni őket. Maguknak való emberek, sosem szólnak senkihez, még Benedict atyához sem, és örökké utolsóként érkezve a leghátsó sorba ülnek, majd a mise végeztével elsőként távoznak, így kerülve el, hogy bárkivel beszélniük kelljen. Tudomásom szerint a család háromtagú: egy középkorú pár és huszonéves fiuk, Thomas alkotja. Az asszony sovány és aggályoskodó, villanó szemével többet közöl, mint a szavaival, a férje sötét ábrázatáról pedig lesüt, hogy mindenről van véleménye, de jobb szereti megtartani magának.
