Sorinne Mallory, a festőnek készülő lány éjszakánként sohasem álmodott, de a tizenhetedik születésnapján ez megváltozik, és jelenetek bontakoznak ki előtte a régmúltból.
Szeptembertől az a srác, aki évekig észre sem vette, hirtelen közeledni kezd fe...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Két nap is eltelik, de Cedric még mindig gyenge, a sebei épp csak elkezdtek beforrni, noha állítólag villámgyorsan képes meggyógyítani magát. Talán az elkeseredéstől fogyatkozott meg az ereje. Gőgös magabiztossága nyomtalanul eltűnt, és csendes lett. Alig eszik, és a szobájába zárkózik. Az is lehet, hogy tervez valamit. Legalábbis ebben reménykedem.
Este aztán nem bírom tovább, felpakolok egy tálcára mindenféle élelmet, és bekopogok hozzá.
– Szabad – szól ki fáradt hangon, mire belépek. Az ablaknál ül meggörnyedt háttal, és a sötétbe burkolózott utcát figyeli.
– Hoztam neked ennivalót – teszem le mellé a tálcát egy asztalkára.
– Nem kérem – válaszolja rekedten.
– Mióta nem ettél? Két, három napja?
– Nem számít.
– Már hogy ne számítana? – kiáltok fel, mire végre rám pillant. Tekintete űzött, szeme alatt árnyékok sötétlenek.
– Életben tudom tartani ezt a testet étel nélkül is – feleli. Meglepődöm.
– Egyáltalán nincs is szükséged arra, hogy egyél?
– Azt nem mondtam – húzza el a száját.
– Akkor egyél! – tolom elé a tányért, ő pedig mérgesen megragadja a cipót és nagyot harap bele.
Sóhajtva leülök mellé.
– Visszaszerezzük azt az átkozott könyvet, és Madlene-t is kiszabadítjuk – próbálok lelket önteni belé.
Bólint, de mihelyst lenyeli a falatot, újfent az utcát nézi.
– Tudom, milyen lehet neked – folytatom.
– Tudja? – fordul felém.
– Nekem is el kellett hagynom az otthonomat, és én is elveszítettem a családomat. Először London melletti birtokunkról kellett menekülnöm, aztán Devonshire-ből. A szüleim meghaltak, a nagynénémék elárultak. Madlene-t halottnak hittem, ám mihelyst megtaláltam, megint elveszítettem. De veletek lennem olyan érzés, mintha újra volna családom. – A hangom elcsuklik, Cedric arca pedig ellágyul. Felemeli a kezét, és meleg tenyerét lassan az arcomra simítja. Kellemes borzongás jár át, a bőröm alatt mintha tűz gyúlna.
– Sajnálom – suttogja. – Sajnálom, hogy a kisasszony is elveszítette a szeretteit.
Nem tudok válaszolni. Túl jó érzés így lenni. Az új homokórám jut eszembe a benne pergő homokkal, ami pontosan annyi, mint Betsynek, és arra gondolok, hogy bár a háború miatt lett visszavásárolva az életem, talán nem csak harc és küszködés lesz benne. Talán egyszer vége lesz a küzdelemnek, talán győzünk, és talán marad még annyi homok, amennyi elég lesz egy kevés boldogsághoz.
