Sorinne Mallory, a festőnek készülő lány éjszakánként sohasem álmodott, de a tizenhetedik születésnapján ez megváltozik, és jelenetek bontakoznak ki előtte a régmúltból.
Szeptembertől az a srác, aki évekig észre sem vette, hirtelen közeledni kezd fe...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Kora reggel van, elgémberedett tagjaimat az omladozó kandallónál melengetem, körülöttem ásítozó felszolgálólányok súrolják az asztalokat, és vendégek kanalazzák a reggeli kásájukat. Már harmadik napja várok itt Clovellyben, a Vakegérhez címzett fogadóban. Kivettem egy szobát, de szűkös és hideg, ezért a nappalokat a kocsmában, a tűz előtt ülve töltöttem az ajtót lesve. Két estén át hallgattam a részegek ordítozását a savanyú sörszagban, tűrtem a sötét alakok kíváncsian fürkésző tekintetét, ami a ruhámra és csomagomra tévedt, az élelem pedig, amit magammal hoztam, elfogyott, ám Thomas még mindig nem bukkant fel.
A kezemet tördelem, és a torkom elszorul: kétségek gyötörnek. Talán nem sikerült megszöknie. Vagy megszökött, csak elkapták. Esetleg rossz fogadót adott meg, és most egy másikban vár rám, ki tudja hol. Az is lehet, hogy esélye sem volt megszökni, mert... Nem, erre gondolni sem merek. Érzem, hogy ha továbbra is itt várakozom, csak az időt pazarolom. Ki kell derítenem, mi a helyzet.
Felmarkolom a holmimat, fizetek az öreg, félszemű kocsmárosnénak, aztán az istállóba megyek Talizmánhoz. Már magam is elboldogulok a nyergeléssel és felszállással, aztán visszalovagolok azon az úton, amelyen jöttem, hogy a Fenton házban kérdezősködjek. Egy porcikám sem kívánja a márciusi hidegben való egész napos lovaglást, és a jó meleg kandallóra gondolok, ami mellett nemrég gubbasztottam.
A nap sápadtan dereng a szürke égen, mégis hunyorognom kell, ahogy a szántóföldek havas foltjairól visszaverődve a sugarak a szemembe tűznek. Szorosan összehúzom magamon a köpenyt, és két köhögés közt elátkozom a természetet, amiért kitalálta ezt a szörnyű hideget. Hogy bírják ki az állatok és a növények? Az ujjaim átfagytak, ahogy a gyeplőt tartom, és minduntalan az az érzésem támad, hogy ha megmozdítom őket, eltörnek.
Vigasztalanul kopár, hólatyakos mezők mellett visz az utam, míg meg nem érkezek Blackwell Grange-be. A hely megint elhanyagolt: látszik, hogy az eljegyzési ünnepség óta még az előkertet sem gereblyézték ki. Megkerülöm az óriási, ódon kőházat, és a hátsó bejáraton kopogok.
Hamarosan nyílik a nyikorgó faajtó, és egy cselédlány jelenik meg. Amikor jobban végignézek rajta, ijedség fog el, és megszólalni sem tudok. Gyászruhát visel.
– Adjon Isten. Mit szeretnél, fiú? – kérdezi a lány kacéran megigazítva a főkötőjét. Talán azt hiszi, karcsú alakjától állt el a szavam, azt mértem végig ilyen elképedve.
– Ki halt meg? – szökik ki a számon a kérdés udvariatlanul, köszönés helyett.
– Az uraság lánya, szegény Anastasia kisasszony – komolyodik el.
Megdöbbenésemet azonnal bűntudat és szorongató bánat váltja fel.
– Sajnálom. Részvétem a családnak – lehelem.
– Miért jöttél? – kérdezi, és közben lopva végigmér.
– Érdeklődni szeretnék Thomas Fenton úrfi felől. A faluban hallottam róla, hogy...
