Sorinne Mallory, a festőnek készülő lány éjszakánként sohasem álmodott, de a tizenhetedik születésnapján ez megváltozik, és jelenetek bontakoznak ki előtte a régmúltból.
Szeptembertől az a srác, aki évekig észre sem vette, hirtelen közeledni kezd fe...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az ablaküveget négyzetekre osztó fazettákon meggyűlt a hó. Jégvilággá dermedt a kert, és odakint a levegő fogcsikorgatóan hideg, ám bent a Dunham kúriában táncolva pattog a kandallóban a tűz. Köztünk is nagy a sürgés-forgás: már a reggeli után hozzáfogtunk a készülődéshez, noha a nagy esemény csak délután fog elkezdődni. Karácsonyi bálra vagyunk hivatalosak egy ismerős családhoz, és egyben ez lesz az első bálom is.
A ruhám kék szaténból készült, és gyöngyök díszítik, de így is puritánnak hat az Isabelé mellett, amit úgy elborít a hímzés és a csipke, hogy alig látszik ki alóla a rózsaszín selyem. De én egyrészt nem akartam kanárinak öltözni, másrészt azt sem szerettem volna, hogy a nagynénémék költségbe verjék magukat egy olyan öltözék miatt, amit pár alkalomnál többször úgysem fogok viselni.
A bálon Thomas is jelen lesz. Azóta, hogy először találkoztam vele kettesben, minden héten kiszöktem a birtokra, és beszélgettünk egy órát. A legutóbbi ilyen alkalommal mesélte el, hogy ő is hivatalos a Vance család báljára. Sosem láttam még ezeket a Vance-eket, és nem is tudok róluk semmit azon kívül, hogy a családfő kedveli a vendégjárást, ezért vadászatokat, piknikeket, bálokat rendez, és hogy a bácsikám jóbarátja. Most, hogy tizenhét éves lettem, én is részt vehetek ezeken a mulatságokon, csakúgy, mint Isabel.
Vajon Thomas hogy táncol? A kísérletein töprengve végig elmereng majd, és közben a partnere lábára lép? Elmosolyodom a gondolatra. A titkos találkozásainkon főleg ő beszélt, én pedig hallgattam és bólogattam, úgy téve, mintha érteném, mit mond, ám a világ olyan bonyolult összefüggéseiről mesélt, hogy a fonalat aligha követhettem. Mégis mindig vártam, hogy újra és újra láthassam. Az életem több lett a barátságunk által.
A beszélgetéseink bensőségesek lettek, ám még sokatmondóbbakká váltak a hallgatások. Azután történt valami. Nem tudom megmondani, melyik percben, talán akkor, amikor olyan lázasan magyarázott a vitriollal való kísérletéről, hogy beütötte a fejét egy ágba, vagy amikor beleesett a patakba, mert épp az éter tulajdonságairól áradozott, nem figyelve, hova lép, mindenesetre egyszer csak arra eszméltem, hogy fontos nekem. Minden furcsaságával együtt kedvelem: a sötét árnyékokkal a szeme alatt, a bosszús türelmetlenségével, ha nem válik be egy elmélete, és a felderengő mosolyával, ha úgy érzi, jó úton jár.
A kérésem nélkül is közbenjárt a szüleinél, hogy látogathassam a testvérét, így amikor néha kettesben maradtunk Anastasiával, a magunk módján vele is elbeszélgettem. Így szereztem tudomást számos mulatságos családi történetről, apró-cseprő eseményről, és arról, hogy a Fentonok szorosabbra kívánják vonni kapcsolatukat a Dunhamékkel. Fogalmam sincs, mit érthettek ez alatt, de a hír örömmel tölt el.
Néhány hete Claudio bácsikám is elbeszélgetett velem. Amikor véget ért az ebéd, megkért, hogy maradjak még egy kicsit vele a szalonban.
– Emlékszem, amikor a családommal legutoljára ellátogattunk hozzátok, egy félarasznyival alacsonyabb voltál, és mindössze két dolog érdekelt: az öleb és a macska – kezdte szomorúan mosolyogva, amitől elmélyültek a szeme sarkában ülő ráncok. – Most pedig már kész nő vagy. Olyan hamar felnőnek a gyerekek.
