Sekina élete tökéletesen unalmas volt.
Bár az otthonban, ahol nevelkedett, nem volt nehézségektől mentes az élete, hiszen különleges külseje, ezüstfehér haja, félig vörös, félig lila szeme, és törékeny testalkata miatt sokszor piszkálták, ez mégis...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
Minden este sírva aludt el.
Minden reggel remegve kelt.
A csend megőrjítette. Napok óta egyetlen szót sem szólt, a rengeteg mondanivaló mégis szinte szétfeszítette belülről, hogy ordítani tudott volna, de már valószínűleg egyetlen hang sem jött volna ki a torkán.
Minden egyes érzése savként marta belülről és teljesen felemésztette.
Már nem maradt semmi energiája. Semmihez. Két napja nem tudott úgy enni, hogy ne hányta volna ki az egészet, aludni is csak nap közben tudott pár órákat, éjszakánként pedig csak céltalanul bámulta a plafont, várva hogy álom jöjjön a szemére. Mostanra az is nehezére esett hogy kikeljen az ágyból. Mintha az egész teste csak egy hatalmas, mázsás teher lenne a lelkével együtt.
Adrának már ébresztés sem kellett, mert minden reggel magától felébredt. Egyedül a kávéját vitte be neki, majd reggel és este el kellett pakolnia utána. Ennyi dolga volt. Ez mégis borzasztóan nehezére esett.
Mintha... Teljesen feleslegessé vált volna a létezése. Ha még ez a kevés feladat is ekkora terhet jelentett számára, akkor igazából lehet hogy ő a teher. Lehet nem is kéne léteznie.
Egyre többször játszott el a halál gondolatával. Elsőként a legutolsó, korbácsos büntetése után sejlett fel benne a gondolat, hogy mi lenne ha... Aztán befészkelte magát maradásra, és egyre kiforrottabbá és vonzóbbá vált a fiú számára.
Mára eljutott addig, hogy nem rémiszti el az elmúlás tudata. Megszabadulni a fájdalomtól... Nem lenne más módja annak hogy véget érhessen a szenvedése. Már nem bírta tovább elviselni.
Hányingere volt, mint az elmúlt három napban minden alkalommal miután evett. Az öklendezés volt az egyetlen dolog ami azonnal ki tudta rángatni az ágyából és a fürdőjébe terelte, ahol aztán legalább fél órákat térdelt a vécé felett.
Most is éppen ez történt. Ahogyan üres tekintettel meredt a plafon felé, öklendezni kezdett, így kiszaladt a fürdőjébe, becsukta az ajtót és kiadta azt az egy szál szendvicset, amit vacsoraként legyűrt a torkán.
Ezúttal legalább hamar túlesett rajta.
Feltápászkodott ahogy végzett és üres fejjel kiöblítette a száját.
Ahogyan a tekintete a tükörre tévedt váratlan undor fogta el. A saját szemébe sem bírt belenézni. Egyszerűen sírhatnékja volt a heterokrómiás szemei miatt, amik üresen és haszontalanul meredtek maguk elé. Az arca beesett, teljesen elsápadt, szemei karikásak voltak, ezüstös haja pedig fénytelenül, kócosan állt a fején.
Utálta.
Egyszerűen utálta ezt az egészet. Mindent. De legfőképp önmagát, amiért ennyire szerencsétlen és kétbalkezes hogy mindent elszúr.
