Sekina élete tökéletesen unalmas volt.
Bár az otthonban, ahol nevelkedett, nem volt nehézségektől mentes az élete, hiszen különleges külseje, ezüstfehér haja, félig vörös, félig lila szeme, és törékeny testalkata miatt sokszor piszkálták, ez mégis...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Egy nappal korábban
Elég nehezen ment az elalvás Adrának, főképp most, hogy Sekina nem volt mellette. Minden percben, mikor nem azon aggódott, hogy bármikor kárt tehet magában, csak arra tudott gondolni, hogy mennyire égette a lényének hiánya maga mellett.
Még az előző nap könnyebb volt, mert akkor legalább a fiúval volt amíg álomba nem szenderült, így könnyebb volt utána a tudat, hogy reggelig békésen fog aludni Sekina, önmagára való veszély nélkül.
Az érzései is egyre nagyobb terhet róttak rá, bántották, hogy ilyen mély és gyengéd szálak fűzik a fiúhoz, de soha nem lenne képes bevallani neki ezeket... Még mindig annyira fájtak neki a múlt sebei mikor Aru meghalt, hogy nem tudott továbblépni a fájdalmán. Rettegett, hogy újra át kelljen ezt élnie, vagy hogy elengedje a rókadémont. Soha nem tudta lezárni magában... Nem így, hogy nem tudta elmondani neki mit érzett iránta.
Mióta csak rájött, hogy Sekinához is a szerelem nehéz fonala köti szorongatja a lelkét ez, akkoris, ha most nem teljesen ugyanaz a fajta szerelem járja át mint tíz éve.
Minden gondolatát ez töltötte ki, minden nap, minden este mielőtt álomra hajtotta nagy nehezen a fejét, mint ahogyan aznap is.
Általában ha álmodott valamit, az rémálom volt, nem szokott nagyon kellemes, sárkányháton repkedős dolgokról álmodni.
Most azonban valami más volt az álmában... Az egész közérzete más volt.
Valami különös... Földöntúli érzés volt a levegőben ahogy rálépett a színpompás rétre, amin olyanok voltak a pipacsok mintha egy absztrakt festmény részei lettek volna, és a művész csak mindenféle élénk színt csepegtetett rájuk.
Amíg a virágokon járt a tekintete, és elcsodálkozott, egy lágy szellő suhant végig a réten, amire felkapta a tekintetét, a hófehér háttér felé... Meglepetten tapasztalta hogy ott termett egy alak, neki háttal.
Alig lehetett százhatvan centi, nagyon kicsi, törékeny testtel, amin egy bő, fehér kapucnis pulóver, meg egy testhez simuló fekete farmer volt.
Élénkpiros haja kicsit megborzolódott az apró szellőtől, és fehérben végződő, hosszúkás róka fülei megrezzentek a szél borzoló hatásától. Kicsit előrehajolva nézte a virágokat, a lábán támaszkodva, míg vörös, fehér végű farkát kíváncsian csóválta.
Beletelt néhány másodpercbe míg teljesen tudatosult Adrában amit lát... Ez ő volt. Ugyanaz, akit tíz hosszú éve hiányolt.
Mintha villám csapott volna a testébe mozdult, és futásnak eredt az irányába, mire ő megfordult, és meglátta azt az édes, kedves arcot meglepetten pislogni ahogyan mielőtt bármire gondolhatott volna a nyakába ugrott és a lendületével a földre lökte.
– Aru! – kiáltotta a sírástól elcsukló hanggal.
Mélyen magába szívta az édeskés vanília illatát, ami tíz év elteltével is ugyanúgy ott volt az orrában.
