Ketté szakadva

Tizenhat

Csendben ültünk a félhomályban.

Én gyűlöltem magam, Josh pedig valószínűleg engem. 

A kezében egy üveg bor volt, amit órák óta nézegetett, de még csak fel sem bontott. A szobatársa már elmúlt tizennyolc, így ő szabadon vehetett alkoholt, és megszánta ezzel Josh-t, amikor látta, hogy maga alatt van. 

A sportpálya négy sarkában hatalmas reflektorok álltak, de csak esti meccsek alkalmával kapcsolták fel őket, így csupán az épületből kiszűrődő fény világította meg a Nemzeti Sportakadémia udvarát. 

Egyikünk sem szólalt meg, csak ültünk a betonon, és tűrtük, ahogy egy-egy apró kavics véresre kezdi ki a tenyerünket. Az enyémet legalábbis biztosan. Josh egy ideje nem szól hozzám. 

- Haragszol, ugye? - törtem meg a csendet végül, amikor már kezdett kínossá válni. Josh újra a kezében tartott üvegre pillantott, majd letette maga mellé. - Haragszol. - ismételtem, immár kijelentő módban. Ennél egyértelműbb választ nem is adhatott volna. - Sajnálom, Josh. - hunytam le szemem.

- Ettől még nem kerülünk vissza a versenybe. - mondta halkan. Az első alkalom, hogy megszólalt, mióta Miss Schwartz közölte a hírt. Istenem, bár ne mart volna kapásból a lelkembe! 

- Tudom, és hidd el, ha változtathatnék ezen, megtenném, gondolkodás nélkül. - csóváltam a fejem. - Utálom magam, és megértem, ha te is utálsz engem.

- Ötödikként jutottunk tovább, Milli, ötödikként! Tudod, ez mit jelent? Lett volna esélyünk a dobogóra! Talán Kat Reynolds-ot is megelőzhettük volna, ha kicsit összeszedjük magunkat. Végzősöket nyomtunk le! - közölte velem kegyetlenül. Tudom, mit jelent ez az egész, és hogy mit veszítettünk. Az, hogy Josh a képembe vágta mindezt, nem tett jót sem a lelkemnek, sem az önbecsülésemnek. A könnyek apró cseppekben kezdtek el lefolyni az arcomon. 

- Ne haragudj rám, Josh! Kérlek! - suttogtam elhaló hangon. Josh káromkodott egy jó hangosat, majd felállt, belerúgott a borosüvegbe, ami ettől átrepült a sportpályán, és a szemben lévő oldalon, hangos csapódással ért földet, valószínűleg darabokra törve. Josh elcsörtetett onnan, a kollégiumajtót olyan hévvel csapta be, hogy féltem, az egész épületet porrá zúzza vele. Felhúztam a térdeimet, átkaroltam őket, és némán sírdogáltam tovább. Abból tudtam, hogy igazán nagy probléma van, hogy még csak eszembe sem jutott, mennyire jól esne egy kis táncolás. Nem volt kedvem fouette-ekhez, piruett-ekhez, és más ízületgyilkos lépésekhez. Nem éreztem úgy, hogy a zene ritmusától, és a mozgástól egyből rendbe jöhetek. Nem volt szükségem az oxigénként funkcionáló balett-re. És ez nagyon megrémített. 

- Kérlek, mondd, hogy most nem zuhansz mély depresszióba. - telepedett le mellém valaki. A stílusból ítélve akár Celine is lehetett volna ez a bizonyos idegen, de a hang határozottan fiúhoz tartozott, így a kíváncsiságom nem hagyta, hogy továbbra is lehunyt szemmel, mélyeket sóhajtozva, csendben sajnáljam magam. Bár sötét volt, és alig láttam a könnyeimen keresztül, Sebastian Reynolds-ot hamar felismertem. - Ne már, Milli. - mosolyodott el halványan, próbálva kipuhatolni, mennyire vagyok magam alatt. Nagyon ott voltam. - Ez csak egy ostoba újságcikk, nem kell ekkora dobra verni.

- Mondd ezt Miss Schwartz-nak. - forgattam a szemeimet. Sebastian értetlenül pillantott rám. 

- Kirúgott? - kérdezte döbbenten.

- Felfüggesztett erre a hétre, és kizártak minket az Évnyitóról. - vázoltam a helyzetet. Kimondva még sokkal rosszabb volt.

- Kizárt a versenyből? - tátotta el a száját. Erőtlenül bólintottam. - Basszus. - igen, nekem is pont ez jutott eszembe. - Sajnálom. Ott van a helyetek.