Ketté szakadva

Huszonnyolc

Önnek huszonöt nem fogadott hívása van.  

Percek óta gúnyolódott rajtam ez a mondat. A hideg átjárta a testemet, beférkőzött a kabátom alá, és elgörbítette az ujjaimat is. Nem nyitottam meg a hívásnaplómat, mert nem akartam tudni, pontosan hányszor és ki keresett. 

Az udvari padon ücsörögtem egyedül. Az egész akadémián a személyzeten kívül két ember tartózkodott. Sebastian Reynolds és én. Nem akartam összefutni vele az épületben, ezért azt a padot választottam, amiről belátni az egész udvart. Finom hópelyhek borították be az eget, és vékony réteget képeztek a műfüvön, valamint az a körül húzódó futópályán. Az egész hely totál halott volt.

Megcsörrent a telefonom. Claire keresett. Talán eszébe jutottam a húgomnak karácsonykor? Minden esetre, a zöld ikont húztam el a képernyőn.

- Igen? - szóltam bele értetlenül.

- Boldog karácsonyt. - teljesen biztos voltam benne, hogy csak azért hívott fel, mert anya büntetéssel fenyegette őt. 

- Neked is. - sóhajtottam. Sosem volt különösebb problémám azzal, hogy középső gyerek vagyok. Tudtam, hogy sosem nőhetek fel a nővéremhez, és a húgom is gond nélkül lehagyott engem, minden értelemben. Nem alakult ki köztünk szorosabb viszony, ezt pedig mindig is a különcségemnek tudtam be. Annak, hogy számomra fontosabb volt a tánc bármiféle kötöttségnél. Fontosabb volt, hogy balettozzak péntek esténként, mint hogy idióta bulikra járjak, ahol a velem egykorúak leisszák magukat, és ettől olyan hihetetlenül menőnek tűnnek. A tánc a barlangom volt, az a hely, ahonnan senki sem taszított ki, ahol nem kellett megfelelnem senkinek, és ahol önmagam lehettem. Ajtócsapódást hallottam a háttérből, majd egy jókora lélegzetvételt.

- El sem hiszem, hogy ezt mondom, Milena, de, asszem, hiányzol. - láttam magam előtt, ahogy Claire a homlokát dörzsöli. Mindig ezt csinálta, amikor zavarban volt. A kijelentése meglepett. Még hogy hiányzom? A húgomnak? Eszembe jutott, hogy ellenőrzöm, pontosan kivel is beszélek, mert ezt nehéz volt elképzelni. Hümmögtem egy darabig, de értelmes hang nem jött ki a számon. - Főleg most, karácsonykor. Hiányzik, hogy te ébressz fel, és lerángass a földszintre omlettet reggelizni, és az utolsó pillanatban megvenni a fát apával, veled, és Rosie-val. - a tavalyi karácsony ugrott be. Anya sajtos omlettet készített reggelire, és miután megettük, elindultunk fát venni. Anya otthon maradt, és feldíszítette a házat, mi pedig, négyen, válogattunk a városi favásáron. Rosie a legsűrűbb levelűt, Claire a legzöldebbet, én meg a legalacsonyabbat kerestük, így végül apa szava döntött. Egy olyan fát talált, ami sűrű, vakítóan zöld levelű volt, és kicsi. Tökéletes. Én pedig lemondtam minderről egy olyan fiú miatt, aki sosem hitt bennem. Lehunytam a szemem, és igyekeztem nem elsírni magam úgy, hogy Claire a vonalban volt. 

- Megvettétek már a fát? - préseltem ki magamból a lehető legnyugodtabb hangomat. 

- Igen, és imádnád. - mondta. - Egy kicsit magasabb, mint tavaly, de tuti tetszene neked. 

- Biztos vagyok benne. - keserű mosoly költözött a szám sarkába. 

- Milli... - Claire hangja tétovázó volt.

- Igen?

- Ugye, te nem haragszol ránk? Rosie-ra és rám. - a kérdése meglepett. Sosem gondoltam, hogy észrevette volna, mennyire kirekesztettnek érzem magam köztük.

- Miért haragudnék? - összébb húztam magamon a kabátot.

- Amiért nem akartunk közelebb kerülni hozzád. - érkezett a válasz. Claire komolyan gondolta ezt. Különbséget tudtam tenni a komoly, és az érzelmes hangszíne között. Ez határozottan komoly volt.