Ketté szakadva

Tizennyolc

Volt egy sejtésem, hogy hová mehetett Sebastian, de azt is gondoltam, hogy nem nagyon vágyik most társaságra, ezért azt mondtam Maggie-nek, hogy gőzöm sincs, hol lehet. A húga szomorúan sétált vissza a stadionba, de előtte megígértette velem, hogy délután ott leszek a versenyén, és ha bármit is hallok a bátyjáról, értesítem őt. Természetesen tervben volt, hogy ott szurkolok neki a pást mellett, mert eredetileg is délelőtt lett volna a döntőm, most meg, hogy hirtelen ennyi szabadidő hullott az ölembe, nem is volt kérdés, hogy ott leszek. Miután Maggie látótávolságon kívülre került, azonnal felszálltam a városszélre közlekedő buszra. Néhány percnyi utazás után meg is pillantottam a tornyot, így a következő megállónál már le is szálltam. Sétáltam pár háztömbnyit, mindig követve az ugródeszkának kikiáltott torony tetejét. Egy darabig furcsálltam, hogy az emberek megbámulnak engem, azt hittem, hogy még mindig az újságcikk miatt van, de aztán hamar rájöttem, hogy egy kisírt szemű kamaszlány egy fekete tütüben és melegítőfelsőben nem mindennapi jelenség. Habár, ez London, itt semmin sem kellene meglepődniük a lakosoknak, de mindegy. 

A folyónál nem láttam egyetlen lelket sem, és a torony is csendesnek tűnt, én mégis biztos voltam benne, hogy Sebastian itt van. Nem is tudom, mintha egy láthatatlan kötél egyik vége az ő derekára lenne kötve, a másik meg az enyémre, és vonzana magához. Éreztem őt. 

Mielőtt beléptem volna a tetőre vezető lépcsőházba, körülnéztem, hogy biztosan nincs-e itt az őr, aki tegnap rajtakapott minket. A hely totál döglött volt, de mégis gyomorgörccsel indultam el felfelé. Nem akartam azzal a lehetőséggel törődni, hogy Sebastian nincs itt. Ezt még csak számításba sem vettem, mert az azt jelentené, hogy talán bajban van. A friss levegőt egy berozsdásodott vasajtó választotta el a kellemetlen szagú lépcsősortól. Remegő kezekkel nyúltam a kilincs felé, de mikor kinyitottam, és kiléptem a vas talapzatra, elfogott a vegytiszta nyugalom. 

Sebastian Reynolds vívó felszerelésben, összekócolt hajjal ott ült a torony szélén, és lelógatta a lábát, egyenesen a folyó fölé. Néma hálát rebegtem, és halkan becsuktam az ajtót. Nem tudom, hogy nem vett-e észre, vagy csak nem akart rólam tudomást venni, de nem fordult meg. Odasétáltam mellé, és leültem. Én is alálógattam a lábamat, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy a vas mennyire rohadt hideg, mind a fenekemnek, mind a tenyeremnek. Nem szólaltam meg. Nem faggattam arról, hogy miért nem az Évnyitón van. Nem vontam őt kérdőre. Csak ültem mellette, lóbáltam a lábamat a Temze felett, és realizáltam a dolgokat magamban. Alig vagyok itt két hete, de Josh már rendesen próbára tette a kapcsolatunkat. Hol azért utált engem, mert randizom Sebastian-nal, hol azért, mert megjelenik rólam egy ostoba újságcikk. Én voltam az, akit megfenyegetett Miss Schwartz, én törtem be az irodájába a barátnőimmel, én próbáltam meg kideríteni, mi volt erre az oka, és végül, a sok hűhó után közölte, hogy az ő hibája, mert az anyukája Claire Boston, a leglegendásabb táncosnő Angliában. Én nem ítélhettem el ezért. Nem rohanhattam sikoltva a falnak. Mert ez így rendben volt. Azért viszont, hogy akaratomon és tudtomon kívül megjelenik egy cikk rólam és Benett Carson-ról, én vagyok a felelős. Jogosan utál ezért, hát persze. Arról meg már nem is beszélve, hogy Miss Schwartz mégis megengedte, hogy ő egyedül lépjen fel. Josh szerint attól tartott a tanárnő, hogy esetleg mi kapjuk meg Kat helyett a szerződést, mert párosban sokkal inkább megmutatkozik egy ember tehetsége, mint csapatban. Na de könyörgöm, ha Miss Schwartz valóban ettől tartott, akkor nem hagyta volna, hogy Josh Bart egyedül, szólóban induljon! Valami itt nagyon, de nagyon nem stimmelt. A lényegen azonban mit sem változtatott ez. Josh átejtett engem, csúnyán kihasznált, és eltiport. Azt hittem, barátok vagyunk. Hogy én legalább olyan fontos vagyok neki, mint ő nekem. Mindent azért csináltam az elmúlt két hétben, hogy az Évnyitó jól sikerüljön. Besegítettem őt a döntőbe, ahol aztán képes volt egyedül fellépni. Ha neki tiszta így a lelkiismerete, hát akkor nagyon remélem, hogy legalább nyert.