Somber - HU(Punk Harry Styles fanfiction)

Chapter 33

Nos, itt is lenne a hétvége első része. Jó olvasást!

Harry szemszöge:

Ami zavart, mintha Blair valamiféle békét tartott, ahogy ott aludt. Lágyan lélegzik, ajkai kissé szétnyíltak, a szívverése észrevehetően lassult. Megígértem, hogy vele maradok, és ez az amit csinálni akartam. Elővettem a széket, és a lehető legközelebb kerültem hozzá, ügyelve arra, hogy ne bogozzam ki az ujjaimat. Minden alkalommal, mikor azt próbálok mozogni, a keze szorosabb lesz, mintha félne, hogy elmegyek.

Ez a félelem visszahozta őt. Egész idő alatt próbáltam segíteni neki, hogy visszahozza a régi énjét, és nem volt semmit sem tennem, de újra kezdi lassan. Tudtam, mikor haza vittem, nem lesz probléma. Nem tud csak úgy átjutni rajta, vagy valami ilyesmi, de kétségtelenül lesz elegendő következménye.

Az arca, mikor beviharoztam a szobába, olyan volt, amit nem kívánok még egyszer látni. Láttam a félelmet, és a kétségbeesést a szemében, mikor Zayn tartotta a testét, ez, amit soha nem felejtek el.

Emlékszem, ahogy besétáltam a szobába, nem tudtam kontrollálni magam, ahogy Blair küzdött. Eszembe jutott minden részlet.

Emlékszem a szúró érzésre, az ujjaimban, ahogy minden alkalommal, ököllel ütöttem Zayn arcára. Otthagytam, hogy Blair kórházba hozzam. Emlékszem fenyegette őt. Minden alkalommal, mikor megütöttem vérzett, de az undorító vihogást soha nem törölte le az arcáról, addig, amíg nem említettem. A nővérét. Szégyentelenül mondtam neki, szar voltam, de tetszett neki, hogy azt mondta szüksége van rám. Nem tetszett neki ez, de nem úgy tűnt, hogy egy unalmas egoista módon, mire folytattam.

Megfenyegettem, hogy megölöm, ha Blair közelébe megy, figyeltem az arckifejezését, harag és félelem volt sötét szemeiben. Tudtam, hogy ez az egyetlen módja, hogy eljussak hozzá. Nem hagytam abba.

Emlékszem a szavaira, a fejemben. „Nem ártasz a lánynak." Köpte.

Tudtam abban a pillanatban, nem tudtam kevésbé szar lenni. Bármit megtettem volna, a bennem lévő dühvel, amit eddig még nem tapasztaltam. Talán Zayn meghal, ha nem figyelek Blaire, mikor elájult. Elvonták a figyelmem, és semmi másra nem figyeltem, csak rá. Látszólag, az indulatom nem vezérelhető.

Eszembe jutott a tompa fájdalom a gyomromban, minden alkalommal mikor megütött. Eszembe jutott a ledermedt Blair, mikor meglátott a földre szögezve, annyira sürgősek voltak a mozdulatai, hogy találjon valamit, amivel megvédhet.

De nem kellett volna megvédenie engem.

Megígértem, hogy megvédem őt.

Persze, Zayn komplikáltan találja meg az utat vele. De tudtam, ha pár perccel később értem volna oda, nem tudnám elviselni a gondolatot. Közelebb ért hozzá, mint kellet volna. Megígértem Blairnek, hogy én leszek az egyetlen aki biztonságban tartom őt, de mi van ha most nem bízik meg bennem? És nem hiszem, hogy Zayn volt, vagy ott lesz. Ha tudtam volna, nem lett volna olyan messze a félelme.

Annyira kimerült voltam, úgy éreztem mintha álomba zuhannák bármelyik percben, de a gondolataim elborultak, a szemem pedig tágra nyílt. Vetettem egy utolsó pillantást Blairre, mielőtt becsuktam a szemem, próbálva kicsit pihenni.

Blair szemszöge:

Felébredtem, de az eső még nem állt el. Lehet az mondani, hogy az idő sötét volt, az ablakok még mindig ködösek voltak. Oldalra néztem, és láttam, hogy Harry mellettem alszik. A pozíció kényelmetlen volt, de még mindig fogta a kezemet. Az órára néztem, 11:00 óra volt. Egy tálca volt az ágyam mellett, francos kórházi reggeli, igyekeztem óvatosan inni a nővér által hozott pohár vízből, igyekezve nem felébreszteni Harryt. Ittam egy kortyot, mielőtt visszatettem a tálcára. Már fordultam vissza, mikor láttam, hogy Harry magához tér.