Summer Camp /LukeHemmings Fanfiction/

Part 11

Két nap. Két napja nem beszéltem vele. Furcsa, mennyire tud hiányozni egy ember, akit csak most ismertem meg. De túl leszek rajta. Túl kell lennem rajta.

Az elmúlt két napban feltűnt, úgy kábé mindenkinek, hogy alig beszélek, így Zach csoportjához csapódtam, ahogy ma is. Szótlanul üldögéltem a bátyám és Maxxie között, akik épen valami baromi nagy sztori kellős közepén tartottak.

-... és akkor bejött a csaj anyja- folytatta Zach könnyezve a nevetéstől. Maxxie orrán lassan a leves is ki fog jönni a nevetéstől. Ahogy rám nézett, abbahagyta és oldalba lökött.

- Szerinted nem vicces?- kérdezte.

- De, de az. Nagyon- vettem fel a már megszokott álmosolyomat, amit persze bevettek és tovább hahotáztak. Kénytelen voltam megállni, az asztalunk felé néztem. Ashton és Michael ép egymást fröcskölték levessel, míg Calum vette őket telefonnal. Luke magába fordulva turkált az ételben. A sírás kerülgetett. Miattam ilyen. De nem lágyulhatok meg. Neki lenne rosszabb, ha tovább hitetgetnénk egymást, hogy kibírjuk.

- Egy szál friss levegő?- súgta a fülembe Maxxie. Gondolkodás nélkül bólintottam és pattantam fel. Sajnos a kijárat pont a fiúk felé van, így a szememet a földnek szegezve próbáltam elsuhanni mellettük, természetesen sikertelenül.

- Hé Cami- intett Michael. Aprót intettem és mentem volna tovább, de Maxxie megállt velük beszélni. Néha elgondolkodom, hogy élheti túl ez a srác New Yorkban egyedül, egy lakásban.

- Ti ismeritek egymást?- nézett ránk felváltva Calum. Luke érdeklődését láthatóan felkeltette a téma, így felnézett, rám. Ahogy a tekintetünk találkozott, majd' elájultam. Soha nem voltam azon lányok egyike, aki így érez egy fiú iránt. Úgy tűnik csak a megfelelő srác kellett hozzá. De mégis hogy érhetném el, hogy elhigyje, hogy én ne akarok tőle semmit. (Ami persze nem így van)

- Ó, már régóta- karolta át a vállam Maxxie. Érlelődött bennem a gondolat, mit kéne csinálnom, de nem voltam képes megtenni.

- Milyen régóta?- kapcsolódott be a beszélgetésbe Ashton is.

- 7-8 éve- legyintett- Ismerem a kiccsajt' mint a tenyeremet.

- Óh, igen- helyeseltem. Erősen koncentráltam, hogy ne nézzek Rá. Átkaroltam Maxxie derekát, felemelte a fejem és a fülébe súgtam- Akkor megyünk?

- Ja, igen. Persze- bólogatott.

- Hova mentek?- szólalt meg legnagyobb meglepetésemre Luke.

- Cigizni- válaszolta egyszerűen Maxxie, mire én fejben felpofoztam kétszer. Mind a négy fiú álla leesett a döbbenettől.

- Te cigizel?- eszmélt fel először Calum.

- Nagy láncdohányos ám. Az elmúlt pár napban ő szívta el két doboz cigimet. Lassan be kell hajtanom ám rajtad- vigyorgott rám. Vállat rántottam és akkor ránéztem. A tekintete döbbenettel és csalódottsággal volt tele. Ahogy belefúrta a tekintetét az enyémbe, mintha hallottam volna a fejemben a hangját, hogy mit művelek. Hirtelen összekulcsoltam Maxxie vállamon pihentetett kezével az enyémet és elővettem a legjobb műmosolyomat.

- Azt hiszem, akkor mi megyünk is- mondtam nyálasan és elhúztam a csíkot. Maxxie értetlenül bámult rám, ahogy kiértünk.

- Ez mi volt?- kérdezte. Megráztam a fejem, elvettem a már felém nyújtott cigarettát és élveztem, ahogy a nikotin szétáramlik a testemben.

- Be kellett biztosítanom valamit- válaszoltam halkan. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit durván le is töröltem. Maxxie emelte a kezét, hogy vigasztaljon de én inkább a faházhoz siettem. Leültem a lépcsőre, elszívtam a megmaradt cigit és szótlanul néztem a vizet magam előtt. A szemem sarkából láttam, hogy leül mellém. Nem szólt egy szót sem, csak ült. Perceken keresztül. Amíg meg nem törte a csendet:

- Hazudtam- jelentette ki.

- Ugyan miről?- próbáltam lazának tűnni. Nagyot sóhajtott és felém fordult.

- Hogy nincsenek érzéseim feléd. Nagyon is vannak. Néha túlságosan erősek és nem tudom mit kezdjek velük...

- Luke- kezdtem, de nagyon nehéz volt folytatni. Vagy megmondom neki, hogy én nem érzek semmit, megharagszik, de legalább hamarabb kiheveri. Vagy, elmondom, hogy teljesen beleestem, járunk, megpróbáljuk elhúzni a szakítást a tábor után, aztán hónapokkal később szétmegyünk. Csak egyet tehettem- Én nem érzek semmit.

- Komolyan?- suttogta

- Semmit- bólintottam. Közelebb húzódott hozzám. Félve néztem a pár centire lévő arcára- Mondom semmit.

- Szóval, ha most megcsókollak, nem fogsz érezni semmit?- kérdezte halkan.

- S...semmit- válaszoltam. Közelebb hajolt, de én elrántottam a fejem- Mert nem fog megtörténni mégegyszer.

- Cami...

- Nem, Luke. Ennyi, vége, fogd fel. Akármi is volt, vége van. Menj vissza a hülye haverjaidhoz, a hülye bandádhoz és játszd a hülye zenédet, engem hidegen hagysz- fájt kimondani a szavakat. Minden egyes szót. Luke ledermedve bámult rám. Tartottam magam. Nem sírtam. Tudtam volna, de vissza kellett tartanom. Ahogy a szemébe néztem, éreztem, hogy darabokra törtem az ő és az én szívem is, egyaránt. Hirtelen megdörzsölte a szemét és felpattant. Nyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Beletúrt a hajába és elsétált. Ki az életemből.

Ahogy bementem a házba, zokogva ragadtam meg a füzetemet.

Mit jelent számomra a szerelem?

Mit is jelent számomra. Őszintén, hetekig gondolkodtam, gubbasztottam a füzetem felett mind hiába, nem tudtam mit írni. Aztán rájöttem. Végig ott volt a szemem előtt.

A szerelemet magát, nem lehet egy szóval megmagyarázni, így úgy döntöttem külön szedem.

Boldogság. A tudat, hogy mindig van melletted valaki, akire számíthatsz, aki megért és támogat mindenben, egyszerűen felemelő érzés. Ha már az megmosolyogtat, hogy ő mosolyog. Hogy a közeledben van.

Bizalom. A legnehezebb az én esetemben. Sosem tudtam megnyílni soha senkinek teljesen, vagy megbízni valakiben. Bár ez ezen a nyáron megváltozott. Mindent tud rólam, mindegy egyes gesztusomat ismeri, a gondolataimba lát és nem mellesleg az életemet is rábíznám.

Emlékek. Az emlékek véleményem szerint a legfontosabb dologok egy ember életében. Hiszen, ha nem lennének, mi formálna minket azzá, amik most vagyunk? Miből tanulnánk? És az emlékek amiket Vele szereztél? Amibe beleborzongsz, ha csak belegondolsz. Akár elég egy pillantást felidézned és máris elvörösödsz? Majd kiugrik a szíved a helyéről?

Napokig, oldalokon keresztül írhatnám, mi minden van még. Viszont van egy fontos, ami az én fejemben a kezdetektől fogva megfogalmazódott:

Félelem. Hogy bármikor elveszítheted. Nem érintheted többet, nem láthatod. Még a közelében sem leszel. Soha nem érezheted az ajkai puhaságát. Nem néz rád többet azokkal a szemekkel, azzal a bizonyos tekintettel, amibe minden érzelmét és mondanivalóját belesűríti. Hogy nem fogtok többet a tó partján ülni és nézni a lemenő nap fényét, ahogy eltűnik a dombok mögött. Nem mondja többet, hogy szeret. Nem mondhatod neki többet, hogy szereted. Egyszerűen eltűnik, egy dolgot hagyva maga után : Üresség.

Camille O'Conner