The New Guy

Kilencedik Fejezet

Dash-el kettesben elsétáltunk egy tanteremig. Igaz, hogy legközelebb nem valószínű, hogy eltalálok idáig, ugyanis még mindig olyan nekem ez a hely, mint egy útvesztő. A szoba pont úgy nézett ki, mint amit a gimnazista éveim alatt megismertem. Asztalok sorakoztak egymás után, a tanár helye pedig elől volt. Kissé megkönnyebbülve ültem le a hátsó sorok egyikébe. Ide az egyetlen ismerősöm már nem követett, de hát nem anyáskodhat felettem állandóan.

Néztem, ahogy a diákok kis csoportokba verődve beszélgettek. Attól még, hogy félig vámpírok, pont úgy viselkednek mint az emberek. Ahogy tüzetesebben megnéztem a testőröket, összesen csak három lányt láttam. Plusz én. De engem nem igazán lehet még közéjük számítani. Egyszer csak valaki levetődött mellém.

- Na jó új lány, a lényeg, hogy ne hagyd, hogy a fiúk azt éreztessék, hogy te kevesebb vagy! Itt az átlag vagy normális, vagy nagy az egója, bár van is mire. - odanéztem, és egy barnább bőrű lányt pillantottam meg. Láttam, amikor valamelyik csoportban beszélgetett, de azt nem értettem, hogy most miért foglalkozik velem.

- Értem. És te ki vagy? - kérdeztem rá.

- Kate. - vágta rá, és egy lufit fújt a rágógumijából.

- Carter - mosolyogtam rá. - Mond csak, hogy hogy ilyen kevés lány van? - kérdeztem meg.

- Mivel a nők többsége nem szeretne testőr lenni. Kommunákban élnek, és nevelik a családjukat. - aztán halkabbra váltott - Odaadják magukat a mora férfiaknak hogy fenntartsák a fajunkat. - vágott egy fintort, az én szemem pedig kitágult a döbbenettől. De ekkor belépett a tanár. Öreg volt, és vékony. Szerintem volt valami baja is, mivel a bőre iszonyat fehér volt. Ősz haját hátrasöpörte a kezével, és körbenézett a teremben. A szeme megakadt rajtam.
- Látom van egy újoncunk. Honnan jött? - kérdezte a többieket, de mindenki behúzott nyakkal a padját munstrálta. - Álljon fel! - parancsolta, mire én engedelmeskedtem. - Mi a neve?
- Carter Morgan. - mondtam már el immár sokadszorra. Kissé ideges lettem az átható pillantasától.
- Mi az első és legfontosabb lecke, szabály? - kérdezte, mire én kidüllesztett szemekkel néztem rá. - Jellemző - horkant fel - ide küldenek egy tudatlan diákot, hogy mi rábírjuk a tanulásra. - csóválta a fejét. - Ők az elsők! - emelte fel a hangját, a terem zengett az elhangzott szavaktól.
- Milyen ők? - kérdeztem halkan, inkább csak magamtól, mire megpillantottam Kate-t , aki a fejét rázta, hogy inkább hallgassak.
- Hogy ölsz meg egy strigát? - tette fel az újabb keresztkérdést, mire én az agyamban a vámpíros könyvekben olvasottakat kezdtem el felsorakoztatni.
- Leszúrni egy karóval, vagy lefejezni. - mondtam némi gondolkodás után.
- És? - bárhogy kutattam az agyam minden zegét-zugát, egyszerűen semmi nem jutott eszembe. Végülis mint kiderült fokhagymákat esznek. Szóval mar az is furcsa, hogy az előző két tippem összejött.
Megráztam a vállam. Lehet hogy nem kellett volna. Az öreg tanár ezt a hanyagság jelének vette, és szinte láthatóan elvörösödött a feje. De csak foltokban, ami még furábbá tette a szituációt. - Ha elégeted. Mond csak, semmit nem tanultál eddig? Hogy akarsz te valakinek az életére vigyázni, miközben fogadni merek, hogy a sajátodat sem tudnád megmenteni. Szánalmas, hogy hová csökönyösödik a fiatalabb generáció. - hangja olyan volt, mintha egy éles pengével szakítanák fel a bőrömet, szinte beleborzongtam. - Már a dampyrokra sem lehet... - éreztem, ahogy agyamba tolul a vér, és teljesen elönt az ideg.
- De én nem vagyok dampyr! - üvöltöttem vissza, mire néma csönd telepedett az osztályra. Még az öreg is abbahagyta a monológját, de aztán előre hajolt, és fogai között szűrte ki a mondatot.
- És komolyan azt gondolod, hogy egy nyegle kis ember meg tudna ölni egy strigát? - nem is kellett nekem több, kiviharoztam a teremből, és becsaptam magam mögött az ajtót. Szemem csípni kezdett a felfelé törő könnyektől, de sűrű pislogásokkal leküzdöttem.
Fogalmam sem volt merre vagyok, ezért csak elindultam a folyosón. Legalább felderítem a terepet. Ki kellett ürítenem a fejemet. Olyan volt az egész, mintha csak álmodnék, és nem akarnék felkelni. Még mindig hihetetlen volt számomra minden. Köves boltíveket, és nagy ajtókon haladtam keresztül, míg egyszer csak kint találtam magam. A hideg levegő felborzolta a karomon a szőrszálakat. Sötét volt. Az erdő fái halkan, megnyugtatóan süvítettek a szél áramlatai között hajlongva. Mély levegőt vettem, hogy érezzem, hogy élek. Becsuktam a szemem, mire egy másik kép jelent meg előttem. Sétáltam. Vagyis nem én, de mégis úgy éreztem én vagyok. Többen voltunk, mellettem sokan álltak. A kezem összekulcsolódott valaki másével. Alec. Felismertem a vonásait a köulámpa gyér fényében. De az nem lehetett. Ő Camille-al járt. Várjunk csak.
Ahogy körbe néztem újra, felfedeztem a többi arcot is. Mind Camille ismerőse. Mintha az ő helyében lettem volna. De nem én irányítottam. Amit mondtam, és tettem az nem volt az enyém. Hanem Camillé. És akkor megértettem. Tényleg a fejében vagyok. Csak azt nem tudtam, hogy ez hogy lehetséges. Ki akartam menni, de minél gyorsabban. Ugyan azt tettem, mint akkor amikor a tanács üléséről rángatott ki Rose. Az is pont ilyen volt, szóval a reakcióm is. Éreztem, hogy hadakozom az agyammal, hogy a saját testembe kerüljek, és magamnak mondogattam, hogy gyerünk már! Húzz innen!
És sikerült. Újra éreztem az esti hideget magam körül, és láttam a romos épületeket. Talán először örültem e téglák látványának. Kifújtam az eddig tüdőmben tartott levegőt, mire egy kezet éreztem meg a karomon. Azonnal hátra pördültem, és az aznap tanult harci állásba helyezkedtem. De csak Mikael volt az.
- Hát te hogy kerülsz ide? Nem kéne órán lenned?
- Kijöttem. - jelentettem ki röviden. Ő volt az első számú segítségem, de attól még nem járkálhattam hozzá minden panasszal ami csak felmerül. Jelentőségteljes csend állt be közénk, amit én törtem meg.
- Mit jelent az, hogy ők az elsők?
- Azt, hogy testőrként képes vagy az életedet is feláldozni azért, hogy megmentsd a mora életét. Ez a legfontosabb eleme a testőrré válásnak. De te ezen túl is estél, amikor Camille elé vetetted magad a strigák ellenében. - mosolyodott el újra olyan könnyedén, mint amikor a szobámban beszélgettünk. - Na jó gyere, mindjárt vége az órának, és jön a közös edzésünk. - fogta meg barátian a karom, és biccentett a fejével.