The New Guy

Második fejezet

A beszélgetést ez után már nem hallottam. Az alacsony nő kivezetett a teremből, be egy másikba. Leültem egy székre. Hozott nekem egy kávét, és velem szemben állt meg, és pár percig meg sem szólalt. Méregetett, én meg kerültem a tekintetét. Inkább az italomba bámultam. Végül sóhajtott egyet, és belekezdett a mondókájába.
- Fogalmad sincs róla, mibe keveredtél. - kezdte el, és már ettől a mondattól is kirázott a hideg. Mik ezek a sunyi kis utalások? A baleset óta mást sem hallok.- Ez egy teljesen más világ. Olyan dolgokkal, amikről az olyan átlag emberek, mint te, nem hallottatok soha. A mi világunkban létezik a gonosz. Nem abban az értelemben, ahogy ti gondoljátok. Nem az emberi gonoszra értem. Ez sokkal természetfelettibb. - jelentette ki, és egy másodpercre gondolkodóba esett. - Mire emlékszel a balesettel kapcsolatban?
- Csak...emlékképek. - mondtam, és a szemem elé rebben egy szempár. Barna volt az írisze, de a körül mintha piros sáv húzódott volna. Bár az biztos csak az élénk fantáziámnak köszönhető. Megrázom a fejem, hogy újra a jelenre tudjak koncentrálni.
- Akkor most elmesélem mi történt. Camille-lal sétáltál a parkolóban. Ő tudta, hogy neki amúgy nem szabadna ezt tennie, mert így kiesik a testőrök óvó tekintete alól. De inkább veled ment. Megtámadtak titeket. Nem is akármik. - mondja. - Strigák. Ketten voltak. - jelentette ki, de a lány értetlen pillantása láttán nagyot sóhajtott, és magyarázni kezdett. - Ez az a bizonyos gonosz. Ők nagyon erősek, és vérszomjasak. Nagy szerencséd van, hogy élsz. Vagy...pontosabban ez nem a szerencsén múlt... - húzta el a száját. - Amikor ezek a lények megtámadtak, te hősiesen barátnőd elé vetetted magad, és ezzel meglepted őket, és időt nyertél a testőröknek, hogy idejében odaérjenek. Sajnos az más dolog, hogy te ebbe belehaltál.
Erre értetlenül megráztam a fejem. - Hogy halhattam volna már meg, amikor itt vagyok. Még ha ez az egész igaz is lenne. - tettem hozzá, hogy emlékeztessem a barnát, hogy egy szavát sem hiszem el.
- Mint már említettem, a miénk egy másik rendszer. Más lényekkel, más erőkkel. Így élhetsz. Camille meggyógyított. Újra élesztett amikor rájött, hogy túl súlyosak a sebeid ahhoz, hogy magadtól felépülj. Vagy hogy éld az eddigi életed. Abba nem gondolt bele, hogy valószínűleg soha nem tudod a rendes kerékvágásban folytatni.
- Szóval azt mondod, hogy ti... - a szavakat kerestem. - valami természetfeletti lények vagytok, ahogy a strigák is, és hogy Camille újra élesztett? - a másik erre bólintott. - És ezt mégis hogy a fenébe tette? - kérdeztem.
- Mindent a maga idejében. Most egyenlőre elég, ha azt elmagyarázom, hogy mi tulajdonképpen milyen lények is vagyunk.
Pár perc néma csönd következett. Érdeklődve pásztáztam a lány arcát, hátha elárul valamit, de semmi. Aztán megszólalt.
- A Morák...hogy is fogalmazzak...Tulajdonképpen ők olyanok mint a jó vámpírok. Legalábbis, ahogy a ti világotokban mondják. - fogalmazott eléggé nyersen. - A strigák pedig a rosszak.
- Jó, és akkor te mi vagy? Mert nincs agyarad, meg hasonlók...
- Én dampyr vagyok. A morák és az emberek közös utódja. Mi védjük meg a morákat a strigáktól. Mind a két faj legjobb tulajdonságait örököltük. Csak sajnos kifogyóban vagyunk.
- Rendben, de hogy jövök én a ti kis fajok közötti harcaitokba?
- Örülök, hogy megkérdezted. - mosolyodott el, amire kicsit elvesztettem a bátorságomat. - A tanács most szavaz arról, hogy vajon te megtudnád e állni a helyed, mint egy dampyr. - jelentette ki, az én szememben pedig igazi félelem csillant.